A gránátalmafa árnyékában

A Jiménez de Cisneros lakosztályára rendelt öt keresztény lovag nem örült az éjféli hívásnak. Hozzáállásukat csak kevéssé magyarázta, hogy emberemlékezet óta ez volt a leghidegebb tél. A reconquista veteránjai voltak. Az általuk vezetett csapatok hét évvel korábban diadalmasan vonultak be Garnatába, és foglalták el Ferdinánd és Izabella nevében a várost.

Az öt ember egyike sem származott erről a vidékről. A legidősebb közülük egy toledói szerzetes természetes fia volt. A többiek kasztíliaiak voltak, akik alig várták, hogy visszatérhessenek falujukba. Mindannyian jó katolikusok voltak, de nem szerették volna, hogy valaki bizonyosnak vegye elkötelezettségüket, legyen az illető akár a királynő gyóntatója. Tudták, hogyan helyeztette át magát Cisneros a meghódított városba Toledóból, ahol ő volt az érsek. Nem számított titoknak, hogy Izabella embere, s az sem, hogy az általa gyakorolt hatalom nem csak egyházi jellegű volt. A lovagok nagyon is tisztában voltak azzal, hogyan reagálna az udvar, ha szembeszállnának tekintélyével.

Az öt köpenybe burkolózott, de a hidegtől még mindig vacogó embert Cisneros hálószobájába vezették. Egymásra pillantottak, meglepetten az életkörülmények puritánságán. Példátlan volt, hogy egy egyházi fejedelem olyan kvártélyban húzódjék meg, amely inkább egy fanatikus szerzeteshez illett volna. Nem voltak hozzászokva az olyan főpaphoz, aki aszerint él, amint prédikál. Jiménez rájuk emelte tekintetét és elmosolyodott. A hang, amelyen eligazította őket, egyáltalán nem hangzott parancsnak. A lovagok meghökkentek. A toledói ember hangosan súgta társainak:

– Izabella macskára bízta a galambdúc kulcsát.

Cisneros úgy döntött, hogy nem vesz tudomást a szemtelen megjegyzésről, inkább kissé megemelte a hangját.

– Egyértelművé akarom tenni, hogy semmilyen személyes bosszú nem áll érdekünkben. Az egyház és a korona nevében szólok hozzátok.

Ez ugyan nem volt egészen igaz, de katonáéknál nem szokás kételkedni a feljebbvalók kijelentéseiben. Amikor az érsek elégedetten megállapította, hogy tökéletesen megértették instrukcióit, elbocsátotta a lovagokat. Világossá igyekezett tenni, hogy a szerzetesi csuklya fölötte áll a kardnak. Egy hét múlva, 1499 decemberének első napján az öt lovag parancsnoksága alatt keresztény katonák léptek be a város százkilencvenöt könyvtárába és vagy tucatnyi udvarházba, amelyek a leghíresebb magángyűjteményeknek adtak otthont. Elkoboztak mindent, ami arabul volt. (…)

A katonák egész nap építették a kéziratok százezreiből álló falat. Az egész félsziget közös tudománya ott hevert a Bab ar-Ramla melletti régi selyempiacon. (…)

Egy fogadó ablakán át a római egyház legfőbb őre elégedetten figyelte, miként emelkedik a könyvekből álló sánc. Jiménez de Cisneros mindig is meg volt győződve arról, hogy a pogányság mint fenyegető hatalom csak úgy győzhető le, ha egész kultúráját elpusztítják. Ez a pogányság könyveinek szisztematikus megsemmisítését is jelenti. A szájhagyomány ugyan élhet még egy ideig, de csak addig, amíg az inkvizíció ki nem tépi a bűnös nyelveket. Ha nem neki, akkor valaki másnak kellett volna megszerveznie ezt a mai, elkerülhetetlen máglyát – valakinek, aki hasonlóan őhozzá megértette, hogy a jövőt az állhatatosságra és a fegyelemre kell alapozni, nem pedig a szeretetre és a tanításra, miként azok az ostoba dominikánusok untalan hirdetik. Elértek valaha bármit is?

Jiménez diadalittas volt. A Mindenható őt választotta eszközéül. Lehet, hogy mások is elvégezték volna a feladatot, de nem olyan módszeresen, mint ő. Gúnyosan elhúzta a száját. Mi várható el egy olyan papság képviselőitől, akiknek ősei egy-kétszáz éve még Mohamed, Umár, Oszmán és más, hasonló nevek viselői voltak? Jiménez büszke volt vérének tisztaságára. A gyermekkorában elszenvedett gúnyolódások igaztalanok voltak: nem voltak zsidó ősei. Kevert vér nem szennyezte ereit.

Egy katonát közvetlenül a prelátus ablaka elé állítottak. Jiménez a katonához fordult és bólintott. Miután a fáklyások megkapták a jelzést, a tűz fellobbant. Egy pillanatig tökéletes volt a csend. Azután hangos sikoly hasított a decemberi éjszakába, amelyet a „Nincs más isten Allahon kívül és Mohamed Allah küldötte” kiáltások követtek.

Cisnerostól messze kántált egy csoport, ő nem hallhatta a szavakat. Nem mintha megértette volna azokat, mert a strófák nyelve az arab volt. A lángok egyre magasabbra és magasabbra csaptak. Az égbolt lángoló zuhataggá változott, a levegőben úszó szikracsóva finom színárnyalatú kalligráfiaként rajzolódott ki rajta. A csillagok mintha tűzesővel fejezték volna ki bánatukat. (…)

A téren némaság. Itt is, ott is izzanak még a zsarátnokok. Csak Jiménez járkál a hamvak közt: arcán hamiskás mosollyal tervezi következő lépéseit. Fennhangon gondolkodik.

– Bármilyen bosszúval próbálkoznak is bánatukban, az hiábavaló lesz. Győztünk. A mai este volt az igazi diadalunk.

Jiménez a félszigeten mindenki másnál, még a rettegett Izabellánál is jobban tisztában van az eszmék erejével. A parazsak közé rúg egy megpörkölődött pergamenkupacot. Az egyik tragédia hamvaira már rávetül a következőnek az árnyéka.

Pintér Károly fordítása

 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!