A gyermekkor vége

A történet vészjóslóan indul, és akár azt is mondhatni, hogy már-már klisékkel van tele. A férfi elnyűtt, de azért még viszonylag jó állapotban lévő, föltehetően csehszlovák gyártmányú tornacipőt, indigókék Trapper farmert és ismeretlen eredetű, fekete bőr- vagy inkább műbőr kabátot viselt. Sűrű, fekete haja volt, és kefeszerű, tömött bajusza. Testéből izzadság és olcsó dezodor szaga áradt. Bár soha nem voltam langaléta termet, csupán alig valamivel lehetett magasabb nálam. Halkan, duruzsolva szólt hozzám, és talán azért, hogy jobban halljam a szavait, járás közben törzsével oldalra dőlve részben fölém, részben meg felém hajolt, úgyhogy egy ponton összeért a fejünk. Az iskolában óva intettek ettől – azt mondták, így elkaphatjuk egymástól a tetvességet. Holott legalábbis nekem nem rémlik, hogy bármelyikünkben bármikor is találtak volna a rendszeres vizsgálatok alkalmával tetűt. Vakarózni is csupán akkor vakaróztunk, amikor a tanárok szóltak, hogy a következő órán bejön a védőnő, és mindenkinek megnézi a fejét.

Klisékkel ellenben akkor még nem találkoztam, és nem is nagyon tudtam, hogy mi mindentől lehet félni. Az este nyolckor kezdődő krimiket sose nézhettem meg, csak az ágyamból figyelhettem – a szüleim tudtán kívül – az ajtó résein beszűrődő, villódzó kékesszürke fényeket, és onnét hallgattam a lövések csattanásait meg a rendőrautók szirénázását is. Ám ami a tévében volt, az tőlünk messzire esett. Másik térben, másik időben. Akár a tudományos-fantasztikus regények cselekményei. Elvégre az osztálytársamék kis Polskiját se a lakótelepünkön törték föl, hanem valahol a belvárosban.

Amikor apám egyik reggel megkérdezte, hogy hallottam-e éjjel valamit, azt hittem, a filmre gondol, és tagadólag megráztam a fejem. Később elejtett félszavakból megértettem, hogy igazából hazudnom se kellett, tényleg nem hallottam, hogy valaki sikoltozik az utcán. Egy másik napon pedig eltüntethetetlenül mély, félkörívben sorakozó karcolások jelentek meg lakásunk ajtajának belső felületén. Apám akkor a lelkünkre kötötte, hogy ezentúl ne csupán becsapjuk az ajtót magunk mögött, hanem fordítsuk is el a kulccsal a zár nyelvét. Többet nem mondott, ám onnantól éjjel alig mertem vécére menni, mert attól tartottam, hogy pont meglátom, amint valaki a levélbedobó nyíláson keresztül egy kampóval benyúlva megpróbálja lenyomni a kilincset. (Egyáltalán, miért kellett egy ötödik emeleti lakás ajtajára levélbedobó, amikor a postaládák a földszinten voltak? Nem kellett, de a házgyárban egyenajtókat gyártottak, emelettől függetlenül.) Arról azonban úgy általánosságban véve nemigen esett szó, hogy a tetveken kívül mi mindenre kellene ügyelnünk, elvégre az ilyesmi nem fért volna bele a mi biztonságosnak hirdetett világunkba. Így hát a levélbedobón benyúló kampó rémképe is bekerült az olyan, igazából általam is irracionálisnak tartott egyéb félelmeim közé, mint például hogy beragadok a liftbe, vagy nem is csak beragadok, hanem a lift nem áll meg velem az ötödiken, hanem a nyolcadikig visz (ez időnként elő is fordult), majd áttöri a tetőt és kiröpít a világűrbe.

Először nem ijedtem meg a férfitól. Nem esett jól, ahogy szorítja a karom, és szerettem volna neki megmondani, hogy egyáltalán nem arra szándékoztam menni, amerre rángat: két házzal odébb balra kellett volna fordulnom, mert az egyik osztálytársamhoz tartottam – úgy terveztem, fölugrok hozzá, és együtt kitaláljuk, mivel ütjük agyon ezt az álmos, borongós szombat délutánt. A férfit azonban az ilyesmik nem érdekelték. Egyre csak duruzsolt a monoton hangján, én pedig egy idő után elveszítettem a fonalat. Igazából már azt se értettem, hogy miféle titokról van szó, és hogyan kereshetek én olyan nagyon sok zsebpénzt, ahogy a férfi mondja, pontosan mit is kell ahhoz csinálnom. Lassan a lakótelep vége felé jártunk, a férfi pedig úgy szorította a karomat, ahogyan az edzésen szokták, amikor rosszul csináltam egy gyakorlatot – azzal a különbséggel, hogy az edző akkor szorított egyet, és igaz, hogy utána egy darabig ott maradtak ujjainak vörös lenyomatai, de elengedett, most viszont csak mentünk, mentünk, és a férfi mintha soha nem akart volna elengedni. Én meg hirtelen émelyegni kezdtem: nem tudtam, mitől, talán a férfi egyre erősebb izzadságszagától, avagy ugyancsak rossz szagú leheletétől, amelyet belélegezni voltam kénytelen a friss levegő helyett, netán attól, hogy lehet, hogy a világból is kivezet, és egyszeriben kezdtem úgy érezni magam, akár a liftben, vagy éjjel, amint elhaladok vécére menet az összekaristolt bejárati ajtónk előtt…

Aztán a lakótelep szélén egyszer csak megállt és elengedte a karomat. Mielőtt kopott kabátjának zsebébe dugta volna a kezét, egy pillanatra láttam véresre vakart ujjait. Még egyszer végigmért, és azt mondta:

– Gondold szépen végig ezeket, kispajtás. Aztán ha azt akarod, hogy sok zsebpénzed legyen, kitaláljuk, hogyan legyen. Erről az egészről viszont ne beszélj senkinek – azzal sarkon fordult, és elindult a belváros felé.

Néhány pillanatig vártam, hogy valóban eltűnjön a háta a következő saroknál, majd én is megfordultam, és elindultam vissza, a lakótelep közepére. Ahogy kérte, sőt fölszólított rá, se akkor, az osztálytársamnak nem beszéltem a férfiról, se később másoknak – egészen mostanáig. Utána viszont heteken vagy talán hónapokon keresztül rettegve léptem ki a házunk kapuján. A férfit azonban nem láttam többé. Ma se tudom pontosan, mit akart, legföljebb sejtéseim lehetnek. Egy dolgot valahogy mégis köszönhetek neki: míg mások csupán megrepeszteni bírták, addig ő össze is törte körülöttem a biztonság álságos tojáshéját, és anélkül, hogy ezzel akkor tisztában lettem volna, megmutatta, hogy a világ veszélyes hely.

A KÉP ILLUSZTRÁCIÓ. FOTÓ: FORTEPAN.HU

 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!