A hóember elfáradt

A hóember elfáradt – mondja magáról az előadás végén Don Juan, miközben lelkiismeret-furdalástól gyötörve megkövülten ül elhagyott kedvese előtt. Majd hűlt helye lesz hóemberének is. A baj az, hogy másnak is hűlt helye ebben az előadásban. Nem igazán derül ki, Kovács Ádám mit is akart kezdeni Ödön von Horváth történetével, és mit kínál fel belőle nekünk átgondolásra. Érdektelen játék ez csupán Don Juan figurájával, aminek nézésében magunk is unottá fáradunk.

Pedig lehetett volna tétje az adaptációnak, mert érezhetően célja közel hozni hozzánk Juant, lehántva róla a misztikusságot és a sztereotípiát. (A mítosz valóban szerte is foszlik, valami bágyadt, letargikus beletörődés marad csupán a helyén, ettől viszont közelebb még nem kerül e figura hozzánk.) Izgalmassá tehette volna az előadást az is, hogy e történettel mintha a némileg félresiklott #metoo-ra is reflektálni kívánnának az alkotók. A főbérlő kislányának elcsábításánál ügyesen nyitva hagyják a kérdést: ő erőszakolt, molesztált vagy épp őt molesztálják rágalmazással. Nem kapjuk meg az igazságot. Mintha mindkét oldalnak igaza lenne, és mindkét fél úgy élte volna meg a történteket, ahogy maga interpretálja azt. No, de ez a kis szikra már túl későn jön, addigra mi már rég érdeklődésünket vesztettük e hős iránt.

Klem Viktor nem is igen tud mit kezdeni ezzel az attribútumától megfosztott, enervált csábítóval, olykor szuggesztíven igyekszik kinézni a nézőtér nő tagjaira, hogy mutassa hajdani erejét. Ha már partnernőire nem tud, mert e Don Juan itt frontról hazatérve, bár visszacsúszik a hűtlenségbe, már nem ő vadászik, sokkal inkább őt vadásszák, ő meg csak fásultan hagyja. (Meg kellett járnia a poklot, hogy ráébredjen bűnösségére.) Itt most ő is csupán egy áldozat. A nőké.

Kovács Ádám fellógatott kabátok, ruhák nem túl eredeti (bár kétségtelen, hatásos) képe elé helyezte történetét, költői etűdökbe akarta önteni gondolatait, ám az eredmény inkább csak modoros lett, ahol a mélységnek még a látszata is csak olykor villan fel. Ami nem kis teljesítmény ennyi csodás színésznő között, akik pedig már akkor is izgalmakat rejtenek, ha csupán kiállnak a színre. Kerekes Éva, Nagy Mari, Sztarenki Dóra, Török Illyés Orsolya, és lánya, Hajdu Lujza – önmagában is figyelemre méltó női csapat. Húsz nőalakot formál most ez az öt színésznő. A prostituálttól az apácáig, a bujától a szikárig a végleteket jelenítik meg a nők sokarcúságát bizonyítva.

Így akkor járunk még a legjobban, ha az előadást úgy fogjuk fel, mint hódolatot az ezerarcú nők felé, s védőbeszédet a férfiak mellett.

FOTÓ: PETRUCZ KRSTAN

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!