Monumentális, megrázó mestermű lett minden idők legdrágább háborús filmje, melyben Christopher Nolan hidegvérrel meséli el a brit és francia hadsereg 1940 májusi kimenekítését megelőző napok történéseit. Spirálisan halad a történet, egyre beljebb húzva a fókuszt és a nézőt, ahogy földön, vízen és levegőben is zajlanak az események, s végül középen összeérnek.
A számos nézőpontból a legdrámaibb a vadászgépeké, amit nem csak az ámulatba ejtő légifelvételek, de a mellkasremegtető hanghatások is adrenalinpumpáló élethalálharccá tesznek.
A pilótáknál is kiszolgáltatottabbak az angol és a szövetséges katonák, akik egy apró tengerparton a mindvégig láthatatlan, ettől még idegborzolóbb ellenség és a magas hullámok közé ékelődnek.
Noha már látótávolságra az otthon, innen élve kijutni – ráadásul visszavonuló, vert seregként – csaknem lehetetlen küldetés: a part a bombázók svédasztala, a tenger halálos torpedójáték.
Nincs háborús film hősök nélkül, és bár mindenki hős, aki ezt a poklot túlélte, a katatóniásan szófukar párbeszédekben, az elcsigázott pillantásokban benne van minden trauma, kín és bűntudat, amit a háború okoz. De ez a film a túlélésről, a kurázsiról, a némaságban is jelen lévő emberségről szól, ehhez még vér sem kellett, ráadásul így 12-es karikát kaphatott.
Nolan bravúrosan vezeti színészeit, a tábornagyot alakító Kenneth Branagh könnyei szobrokat érhetnek, akárcsak a végig pilótamaszkot viselő Tom Hardy minden egyes sóhaja. A fiatal, még ismeretlen színészek „átlagosak”, amitől történetük univerzálissá nő, csakhogy a tekintetük beleég a retinánkba. Hoyte van Hoytema egy szál kamerával, számítógépes trükkök nélkül agyeldobós felvételeket készített, egyedül Hans Zimmer epikus szimfóniáit érezhetjük néhol már dagályosnak a precíz, letisztult elbeszélésmódhoz képest.
Noha a bemutatót a történelmi évfordulóhoz időzítették, az Oscar-versenyhez képest félidőbe, ez a film elevenen fog élni az emlékeinkben nemcsak jövő februárban, de évek múltán is.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
