A korlátokon túl kezdődik - Telefoninterjúnk Arundhati Roy indiai írónővel

– Mi vitte rá, hogy húsz év kihagyás után újra regényt írjon?

– Számomra a valóság és a fikció között nincsen éles határvonal. Sőt inkább úgy fogalmaznék, hogy még csak nem is válik el a kettő egymástól. Szépen rakódik egymásra a sok réteg, olyan, akár egy üledékes kőzet. A zsigereimből, a testem minden egyes sejtjéből, a szívemtől az epehólyagomig élem meg az életet, amit történetekkel szeretnék érthetővé tenni az emberek számára. A fikció én magam vagyok, a történet pedig pusztán egy eszköz, amivel valami számomra lényegit tudok elmondani. Ebből a szempontból az, hogy egy adott sztori minden pontja a valóságból táplálkozik vagy a képzeletet is használja, esetleg valóságelemekből illeszt össze egy ténylegesen soha meg nem történt eseménysort, tökéletesen lényegtelen. Innen nézve minden fikció. És akkor az a húsz év már nem is húsz év, hiszen írtam én közben is, csak nem szépprózát. Nyilván nem úgy történt, hogy Az apró dolgok istene után elhatároztam, hogy na, ez akkora siker lett, hogy évtizedeket hagyok a másodikra. Az idő ahhoz kellett, hogy beérjen. Hogy minden mozzanat a helyére kerüljön. Hogy az egyes rétegek kőzetté álljanak össze.

– Karaktereket is így épít? Rétegesen rakódnak egymásra jellemvonások akár 10 éven át, ameddig A Felhőtlen Boldogság Minisztériuma készült?

– Abszolút. A szereplőim minden pillanatban velem élnek. Beszélgetek velük, kikérem a véleményüket, megkérdezem tőlük, mit szólnak egymáshoz, vagy hogy nem túl nagy idiótaságra készül-e ez vagy az a karakter?

– És válaszolnak?

– Mindig. Amint egyedül maradok, hosszú és bonyolult beszélgetések kezdődnek köztünk a fejemben, aminek a vége a legtöbbször egyfajta megoldást hoz, lehetséges továbblépéseket kínál. Azzal, hogy belelátok a szereplőim fejébe, és az ő külön-külön nézőpontjukból is végig tudom gondolni a cselekményt, a saját látószögem is tágul, és talán az olvasóét is tudom picit bővíteni.

– A regényben, melyet akár szerelmi drámának is tekinthetünk, olyan érzékeny témákat érint, sokszor zavarba ejtő szókimondással, melyekről nemcsak Indiában, de a világ számos más részén is eléggé kategorikusan szokás gondolkodni: transzszexualitás, politikai, vallási és alapvető emberi jogi szabadság… Nem tart tőle, hogy rossz néven veszi a hatalom ezt a fajta kendőzetlen, mármár provokatív őszinteséget?

– Amikor 2010-ben diákok tüntettek Kasmír függetlenedéséért, és ellenem is mint felbujtó ellen elfogatási parancsot adtak ki, kénytelen voltam elhagyni a hazámat és Londonba menekültem. Ott, akkor volt egy pillanat, amikor úgy éreztem, föladom és az írást is abbahagyom. Kétségbe voltam esve, meg voltam rémülve, de közben végtelenül szégyelltem is magam, hogy ennyire gyáva vagyok. Többek között éppen azért kezdtem bele ebbe a regénybe, hogy egy pillanatra megálljunk, és feltegyük a kérdést: hé, emberek, mi folyik itt? Hogy megmutassam, hogy az élet sodródás. Tele gyönyörűségekkel, kínokkal és rácsodálkozásokkal. A legmélyebb szomorúságban felbukkanó örömmel és sokféleséggel. Nehézzel és kimondatlansággal. Alázattal, de nem megalázkodással. De olyat, hogy ha túl nehéz, akkor menekülni kell, soha nem mondanék. Ez a gondolat helyrerázott. Ma már nem félek semmitől. Tisztában vagyok vele, hogy bizonyos dolgokról nem egyszerű beszélni Indiában, ahol még a legfelvilágosultabb modernisták közül is csak egy százalék mer például kaszton kívül házasodni. Tudom jól, hogy sokan gondolkodni is félnek, és hogy a hatalom mindent meg is tesz annak érdekében, hogy az enyémhez hasonló hangot, ha nem is elhallgattassa, de észrevehetetlenné tegye. Ha valamitől tartok, az inkább az, hogy sokakhoz még a kérdésfeltevés sem jut el. Tudja, nincs hangtalan gondolat, csak meg nem hallott vagy szándékosan elhallgattatott van.

– Úgy gondolta, hogy ha regényben írja meg mindazt, amit a világról gondol, az könnyebben átszivárog?

– Nem volt ebben ilyesféle tudatosság. Azzal együtt, hogy nyilvánvalóan másként hat egy fiktív történet, mint amikor esszészerűen megpróbálom elmagyarázni, szerintem hogy is van ez vagy az. Én csak egy olyan világot, egy olyan Indiát szerettem volna ábrázolni, amiben megmutatkozik az élet alapvető természete. Nem tudom azt mondani, hogy „ez a regény arról szól, hogy…”. Jönnek-mennek a szereplők, felvetődnek azok a kérdések, melyek engem is foglalkoztatnak. Olyan ez, mint egy zsúfolt nagyváros, ahol még a legkisebb, láthatatlan karakternek is története van. Ezek a történetek teszik fel helyettem a kérdéseket: vajon az embernek tényleg a korlátaiból kell identitást építenie? Vajon a határok közé, a kasztok, a nemi konvenciók vagy a politikai hatalom határai közé zárt „szabadság” valódi szabadság? Annyi minden van a világban azon túl, amit egy megbéklyózott, kirekesztett vagy akármilyen más módon megítélt, akár istenített sorsban meg lehet élni. Andzsum, a regény egyik főhőse például transznemű, hidzsra. Az ő valódi élete akkor kezdődik, amikor kilép a hidzsra közösségből, és nekiindul, hogy megértse a világot. Azt a világot, ami a saját addigi határain túl létezik. Persze azért ehhez kellett, hogy örökbe fogadjon egy kis árvát, akiért már másként tartozik felelősséggel. Nem tudom, észrevette-e, de valahogy másokért sokkal könnyebben hágjuk át az addig mozdíthatatlannak gondolt határainkat.

– És hol van a boldogság? A felhőtlen? A temetőben? Merthogy oda, a sírok közé épül a regénybeli Dzsannat panzió, ami aztán nyitott kapuval fogad mindenkit: dalitot (az érinthetetlenek az indiai kasztrendszerben), a legkülönfélébb muszlimokat, hidzsrát, szenvedélybeteget…

– A temető a határtalanság szimbóluma. Ott mindenki megérti és érti a másikat. Indiában még az azonos tartományon belül sem biztos, hogy értik egymást az emberek. A bírónak fogalma nincs, mit hadovál a paraszt a földjén felbukkanó krokodilokról. Ez is annyira beszédes, hogy mennyire nem értjük egymást. Hogy a nyelv milyen mély rétegeket képes megkapirgálni.

– A kasmíri függetlenedés kérdése is nagyon hangsúlyosan van jelen a regényben, akár egy második főszálnak is nevezhetnénk, és a nyelv itt is fontos. Még egy kasmíri-angol(magyar) ABC-t is megalkotott, hogy még érzékletesebbé tegye a problémát.

– A legközelebbi barátaim közül sokan kasmíriak – elképesztően nyitottak, rugalmasak, imádom a fekete humorukat, mégis állandóan érezni a jelenlétükben a minden mögött megbújó félelmet és kétségbeesést. Kasmír tanította meg nekem, hogy van az a reménytelenség és kilátástalanság, amit csak fikcióban lehet megírni. Ezt erősíti a nyelv, vagyis a regényben szereplő ABC, az A mint Amerikától vagy az aknától, a G mint gránátrobbanáson és K mint kereszttűzön át a Z mint zászlóaljig. Kasmír egy kicsiben a világ.
 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!