Posztmodern filmművészeti kísérletet láthat, aki beül a norvég krimikirály, Jo Nesbo bestselleréből készült thrillerre: mintha a forgatókönyv pár oldalát egy random-számgenerátorba adagolták volna, hogy tetszőleges sorrendben visszadobja őket, a többi pedig egyszerűen eltűnt az oslói hó alatt, számos levágott testrésszel és csonkolt torzóval együtt. Ellenben sikerült tökéletes zagyvasággá összekuszálni a cselekményt, már ami megmaradt belőle a szürreális térbeli és időbeli csapongások után.

 
Hóember - Forrás: UIP Dunafilm

Oslóban túl kevés a gyilkosság, ezért panaszkodik még a rendőrfőnök is, és a filmbéli bűnesetekből nem is tűnik valószerűnek vagy motiváltnak egyetlenegy sem. Még egy Breivik-kaliberű elmebeteget sem tudtak előállítani, márpedig a krimi halála a nevetséges és szánalmas gonosz, aki egy négyéves gyerek szintjén küldözget fenyegető leveleket „Mister Police-nak”. Ráadásul a gyilkosságok helyszínén mindig otthagy egy nyomi hóembert, mint a szignóját, amit persze eleve nehéz újra és újra félelmetesnek és baljósnak bemutatni, a morcos kis kávészemeivel, lefelé görbülő szájacskájával és fenyegető botocska karjaival.

Pedig az alkotók sok mindennel próbálkoztak (de nem eleget),  hogy komoly, fajsúlyos pszichothrillerként adhassák el a filmet.

A drámában nehézsúlyú Michael Fassbendernek adták az alkoholista nyomozó főszerepet, ő tényleg delíriumban tölthette a forgatást, akárcsak Charlotte Gainsbourg és J. K. Simmons, akiknek szintén azt lódították, hogy ez egy film, nem norvég turisztikai promóvideo.

Az elején még küzd a néző, hogy a logika vagy legalább a pszichológia szabályait próbálja alkalmazni a látottakra, ám idővel egyre világosabb, nincs semmilyen rejtett tartalom, még tartalom se, az igazi rejtély, hogy kitelt belőle egy előzetes.
 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!