Teljesült kalandfüggő hősünk, Kramer Zsolt nagy vágya: a Facebookon kapott több mint 2500 szavazattal egyetlen magyarként bejutott a sarkkörön túli, 330 kilométeres távú Fjällräven Polar kutyaszános expedícióba, és megtette a teljes utat.
„Sejtettem, hogy nehéz, a határaimat feszegető kaland lesz ez. Az is volt. És csodás élmény” – mondta lapunknak a múlt héten, miután hazatért Kirunából. A közgazdász-informatikus egy 11 országból összejött 29 fős csapat tagja lett. Profi vezetőiket leszámítva szinte senki nem kutyaszánozott korábban. A gyorstalpaló pár órás kiképzéskor tanulta meg ő is, hogyan működik az ember szervezete az extrém hidegben. Azt is, hogyan lehet hótéglákból védőfalat emelni, szélviharban tüzet csiholva nyírfakéreg-tüzet gyújtani, hómezőn tábort építeni és a jégbe vágott léken át vízhez jutni – azaz túlélni. Elsajátította a kutyaszánozás fortélyait, köztük a legfőbbet: ha borul a szán, sose engedd el, mert a kutyák elszaladnak vele…
„Keserű volt a tapasztalat: bizony ez történik. Rendkívül okos hat husky jutott nekem, és csak a vezetőnknek, a norvég Kentnek köszönhetem, hogy nem futottak világgá. Az út harmadik napján, Svédország befagyott tavai között, egy kanyargós, hegy-völgyes erdei úton borult be a hóba az előttem haladó angol fiú, John. Sikerült felállnia, és akkor a kutyáim olyan eszeveszett tempóban lódultak meg, hogy a kanyar utáni meredek lejtőn kisodródtam a már kijárt nyomból az ösvény szélére. A szán bal fele a puha hóba süppedt, félrebillentem, de a kutyák tovább húztak. Hasra rántottak és akkor elengedtem a szánt… Egyszerűen elszáguldottak vele a huskyk! Üvöltöttem, hogy álljanak meg, mert attól féltem, hogy a megpakolt nehéz szán letarolja őket. Nem fogadtak szót szerencsére, mert akkor valóban rájuk csúszott volna a lejtőn a szán, amit csak én fékezhettem volna le, ha még rajta vagyok, hanem vadul rohantak tovább a lejtőn. Végül Kentnek sikerült megállítania a kutyáimat a völgy alján. Ott már vártak az expedíciót kísérő fotósok, akik tudták: ez a legdurvább szakasz és itt biztosan lesz fotótéma. Pechemre én lettem az. Mit tehettem volna, fanyarul mosolyogva lebukdácsoltam a lejtőn, és örültem, hogy ennyivel megúsztam a dolgot. Ha egyedül lettem volna és az eséskor a lábam töröm, akár az életem is rámehetett volna.”
Zsoltnak persze más emlékei is maradtak erről az útról. A végtelen fehérség. A mínusz 20 fokban még a tábortűz mellett is – a didergés. A csillagos ég alatt alvás hálózsákban, a maga vájta hóágyban. Azután az ébredés a sűrűn hulló hópelyhek simogatására. A rengeteg tapasztalat. Az igazi csapatmunka élménye. A felelősség egymásért és az állatokért. A célban végre a forró szauna, a derékig érő hóban pucéran futva a befagyott tóig, ahol csak a léken át merülhet az ember a jéghideg vízbe. És persze a fergeteges búcsúbuli hajnalig, a felszabadult közös megkönnyebbüléssel: mindannyiunknak sikerült!
„Már tudom – összegez Zsolt –, egy ilyen kalandba bármikor bátran belevágnék újra. De talán mégsem kutyaszános expedíció lesz következő. Vár a Himalája…”
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!