A lélek síkos útvesztői

Woyzeck, Poe, Berlin, Alexanderplatz, Vagy-vagy, Lulu és Hamlet – mind feldolgozta a Tiger Lillies. Utóbbival pedig a Gyulai Várszínház tovább gazdagította amúgy is rendkívül színes Nemzetközi Shakespeare Fesztiválját, amelynek idei tematikája: „Hamlet és Társai” volt. (Az experimentális kultzenekar másnap már a Rosencrantz és Guildenstern halott előadáshoz csapta a húrokat és dobokat.)

A legszomorúbb Tiger Lillies-koncert, amin valaha voltam – mondta egy néző kifele menet. És valóban, pedig a morbid humor most is átütőn ott. A zombi bohócra sminkelt képű (ami mintegy védjegye is a provokatív brit bandának) tagok akár az udvari bolondok vagy Hamlet sírásói – profánul szembemennek hatalomnak, létnek. Őrült figurák valamennyien, jó értelemben vett pozőrök, akár Hamlet. Mindenesetre a világgal nekik is gondjuk van. Ez a keserűség groteszkül keveredik a játékossággal, a bohóctréfával és a morbiditással, akár a vérbeli clownoknál.

Igazi költészet, igazi színház fellépésük, még úgy is, hogy koppenhágai előadásuknak, amellyel végigturnézták már a világot, most csak zenei anyagát hozták.

A kockás öltönyös Adrian Stout nagybőgőjével egy igazi showman: egymaga képes megidézni a revüt vagy épp annak paródiáját, máskor meg egy lepusztult csehó unott képű blueszenészének végeláthatatlan szomorúságát jeleníti meg. No és persze zenei kreativitása felejthetetlen. Ki gondolta volna, hogy egy fűrészből ilyen csodálatos hangokat lehet kicsikarni? De van olyan bizgentyűje is, a theremin, aminek segítségével a semmit markolászva is képes zenét teremteni. A dobosnál, Jonas Gollandnál is ott egy élénksárga gumikacsa. A fő showman persze maga Martyn Jacques harmonikájával, falzett hangjával és dermesztő grimaszaival.

Produkciójuk pedig érdemi. A trió rendre felrúgja a normákat: a fűrész nem fűrész, a gumikacsa nem gyerekjáték; a kabarét operával, a cirkuszi zenét punkkal, sanzonnal és legfőképp Brechttel vegyítik. Ellenállnak a megszokottnak, a sémáknak, és mindenekelőtt a megalkuvásnak.

Késleltetések, éles váltások, rövid csattanós refrének jellemzik dalaikat, és a változatosan kevert műfajokban a düh, a letargia, a fricska követi egymást. S habár Jacques énekbeszéde már-már frusztrálón monoton, egyúttal lélekkaristoló is. Nyugtalanító falzett hangjával piszkálja tudatunk. Fárasztó volt még csak nézni is, ahogy e zenészek alámerülnek a lélek síkos útvesztőibe. De kérlelhetetlenül húzott le örvényük, hogy ne süppedhessünk a nyugalom szigetébe. Mert ha körülnézünk, tényleg nem nagyon van miért nyugodtnak lennünk.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!