A pillangó röpte - Szabó Róbert Csaba íróval beszélget Rácz I. Péter

– Több mint egy hete tüntetnek az emberek Románia-szerte a kormány korrupciót bebetonozó rendelete ellen. Különös aktualitást ad ez az Alakváltók című regényének, amelynek az elbeszélője éppen a Ceauşescu-éra forradalmi végnapjaiban csöppen Bukarestbe. Marosvásárhelyen hogyan éli meg az elmúlt napok történéseit?

– A könyv és a mostani tüntetések egy tőről fakadnak: 1989-ben mégsem történt meg az, amiben hittünk és bíztunk. Múlt héten esténként Marosvásárhelyen is átlagban 5-6 ezren tüntettek, csütörtökön én is kint voltam, és egészen elképesztő érzés volt, a torkom összeszorult, a sírás kerülgetett attól, hogy a hangunkat hallatva itt lehetünk.
Bár románok voltak többségben, magyarok is szép számmal akadtak, de mindenki megnyilvánulásában azt éreztem: egy közösség vagyunk – testvériségben vonultunk az utcákon.
Olvastam olyan Facebook-bejegyzéseket magyaroktól, hogy életükben először érezték: büszkeséggel éneklik a román himnuszt.

– Ez nem kis dolog.

– Főleg annak függvényében, hogy a város történelmileg különösen terhelt az ellentétekkel, hiszen 1990 márciusában Marosvásárhelyen ugrasztották egymásnak a román és a magyar lakosságot. Egyfelől hatalmas emocionális töltettel bír, hogy most együtt, az igazi demokrácia jeleként, kimegyünk az utcára, másfelől megmutatja, mennyire megelégeltük az alakváltásokat, az átveréseket, ennél sokkal normálisabb világban szeretnénk élni.

– Az Alakváltókban a történelem menetét egy lepke hasonlattal írja le: a lepke szárnyalása – a szabadság kivívása – mindig pillanatnyi fellélegzést hoz, de aztán újra bekövetkezik a hosszas, küszködésekkel teli lárva- és hernyóállapot. A mostani történések melyik fázist jelentik?

– Ez most egyértelműen a pillangóállapot. Ám ebben a metaforában sajnos kódolva van a változás. Hiszen hiába vonták vissza a korrupciót legalizáló rendeletet, már egy újabb szinten vissza is csempésznék egy újabb tervezetben. Ma még nem tudni, meddig tartanak és milyen eredményekkel zárulnak a tüntetések.
’89-ben is óriási remények voltak, mindenki bízott a gyökeres változásban. Aztán a diktátorházaspár kivégzése után nem sokkal megtörtént a fekete márciusi atrocitás a Szekuritáté hathatós közreműködésével, júniusban pedig a mostani szociáldemokrata kormánypárt, a PSD atyja, Ion Iliescu verette szét bányászokkal – nem egy halálos áldozattal – a demokráciáért és a megígért reformokért tüntető fiatalokat. A ’89-es forradalmat lényegében ellopták tőlünk, az én generációm már ebben a csalódásban nőtt fel.

– Az említett generáció ’89-et gyerekfejjel élte meg, az ’50-es évek kommunista diktatúrája, a „román Sztálin”, Gheorghe Gheorghiu-Dej idejét pedig még messzebbről szemléli. Mégis, honnan fakadt önnél a regényírásra ösztönző érdeklődés a múlt politikája felé?

– Valóban, akkor a szüleink voltak kint az utcákon, ám a következmények alapvetően meghatározták az én fiatalságomat is. Ezért most a mi generációnk van kinn az utcán – az érdeklődés tehát abszolút belülről fakad részemről a történelmi helyzetek megértésének szándékától hajtva. Visszafelé haladva az időben pedig azt láthatjuk, hogyan legitimálták az ’50-es évek szörnyűségei Ceauşescu uralmát.
Ugyanakkor a román társadalomban, úgy tapasztalom, évek óta ott van az elégedetlenség és az ellenállás szelleme, elég csak a 2015 őszén, összesen 64 ember életét követelő bukaresti Colektiv Club tűzesetét követő tüntetésekre és szlogenjükre utalni: „a korrupció öl”. Hiszen mindenkit lefizettek, hogy a megfelelő engedélyek nélkül is üzemelhessen az éjszakai szórakozóhely. Ez pedig sokak életébe került.



„[A]z ország állapota úgy változik, mint egy
lepke élete. (…) A szovjetek kivonultak az
országból, 1963-ban pedig Dej meghalt.
Ceauşescu következett, ő volt a hernyó, aki
fölzabálta az országot. És majd valamikor
(…) megszületik a lepke is. (…) Mindez egy
fene nagy körforgás (…) a lepke élete szépnek
tűnik, de az időtartama kétségbeejtően
rövidnek”
(Részlet az Alakváltókból)



– Személyes érintettség nem motiválta?

– Az Alakváltókban elbeszélteket a székelyföldi Pusztai Ferenc története ihlette, nem valamilyen családi legendárium. Diákként, felnőttfejjel hallottam róla először, ahogy Pusztai más szakadárokkal, katonaszökevényekkel együtt bevette magát a hegyek közé, és nem adta be a derekát a kommunista rezsimnek. Végül persze levadászta a Szekuritáté.

– A kutatásai során nem ütközött zárolt dossziékba?

– A több hónapos levéltárazás során mindenhez hozzáfértem, amire szükségem volt, kutatói igazolvány nélkül is. A besúgók és a szekus tisztek anyagaihoz külön engedély kell, de amennyire látom, ezek elérhetőségének biztosításában sokkal előrébb jár Románia Magyarországnál.

– A regényben a hegyekben rejtőzködők után nyomozó szekus tiszt – korábban vasgárdista – magyarból lett románná. Ez az „alakváltás” mennyire volt gyakori?

– Általánosnak lehetett mondani. Az alakváltás, az idomulás a rendszerhez a kisember számára a túlélést jelenti. Akkoriban például sokan románosították a nevüket, hogy a rendszerbe zökkenőmentesebben tudjanak beilleszkedni. Székelyföldön ráadásul káderhiány volt, biztatták a magyarokat, vegyenek részt a rendszerben. Egy részük pedig lehetőséget látott a kommunizmusban, hogy így egyenlő jogokat nyerjen. Persze csalódniuk kellett Ceauşescu kemény nacionalizmusában.

– Talán meglepő módon a regény politikai-történelmi eseménysorát a kalandregény műfaji eszköztárával színesítette. Oldani akarta a komolyságot?

– Mindig is nyitott voltam a műfaji keveredés iránt, az előző kötetemben, a Fekete Daciában például a perifériára szorult rémtörténetet próbáltam rehabilitálni. Most is olyan könyvet akartam írni, ami engem sem untat, egyben visszautal a gyerekkorom nagy olvasmányaira. De Pusztaiék története eleve izgalmas, kalandos-betyáros história, amit vétek lett volna másképp megjeleníteni.

– Utóbbi két kötete már magyarországi kiadónál jelent meg, mekkora mérvű a változás a korábbi, erdélyi kiadású könyveihez képest a visszhangot tekintve?

– Abszolút érezhető, eleve magasabb példányszámban kerültek a boltokba, és komoly marketing támogatta őket, ezért sokkal nagyobb eséllyel is jutottak el az olvasókhoz.

– A Látó folyóirat szerkesztőjeként hogy tapasztalja, mennyire gördülékeny és támogatott a magyar irodalom Romániában?

– A lap költségeit részben a megyei önkormányzat, részben a romániai Communitas Alapítvány, a magyar Bethlen Gábor Alap és a Nemzeti Kulturális Alap pályázatai fedezik. Éppcsak megvagyunk.
Pedig fontos az erdélyi irodalmi műhelyek (csíkszeredai Székelyföld, kolozsvári Helikon, marosvásárhelyi Látó) fenntartása is, hiszen például az itteni fiatal tehetségek az ő közvetítésükkel tudják felhívni magukra a figyelmet a magyarországi kiadók felé.

– Apropó, tehetségek: mit gondol a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Kft. Orbán János Dénes vezette, a kormány által már 550 millió forinttal kistafírozott Előretolt Helyőrség Íróakadémiájáról?

– Mindent elárul a véleményemről, hogy szinte elsők között csatlakoztam az akadémia működése elleni tiltakozás egyik konstruktív formájaként alakult Független Mentorhálózathoz, és vállaltam, hogy ingyen mentorálok egy pályakezdő írót.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!