A magyar nyelvbe nagyon sok szó került a latinból. Érdekes, hogy több ma is gyakran használt szólás, szókapcsolat, szó a római jogi nyelvből eredeztethető. Itt van például a „nincs apelláta” kifejezésünk. Az apelláta fellebbezést jelent.
A köztársasági Rómában a prétor az esküdtbíróhoz utalta az ügyeket, aki lefolytatta a bizonyítási eljárást. A döntés ellen ekkor még nem lehetett fellebbezni. A császárkorban ugyanakkor hivatalnokbírók jártak el. Az elsőfokú ítélet után szóban vagy írásban lehetett fellebbezni. A fellebbviteli bíróság akár új bizonyítékokat is felvehetett. Egy ügyben kétszer, kivételesen háromszor volt helye „appellatio”-nak.
Az adoptio, amelyből az adoptál igénk származik, a hatalom alatti, azaz nem önjogú személy örökbefogadását jelentette. Ez színleges eladással vagy színleges perrel történhetett. A turpis személy rafinált, ravasz, vaj van a fején. A rómaiaknál a „turpis persona” nem tölthetett be közhivatalt, mert nem tartották megbízhatónak. A „turpitudo” a becsületcsökkenés kimondásának egy formája volt.
Manapság, ha valakit móresre tanítanak, akkor jól ellátják a baját, megfegyelmezik. Pedig a „mores” annyit jelent: erkölcsök. A „mos” (erkölcs) többes száma. Az archaikus korban a rómaiak az erkölcsi törvényeket is fontosnak tartották, ismerték a „jó erkölcsbe ütközés” fogalmát. Ha valakit móresre tanítottak, eredetileg azt jelentette: az erkölcsi normákra okították.
A tabella a rómaiaknál a viaszostábla volt. Erre írtak leveleket, szerződéseket. Pontokba szedve írta le a legfontosabbakat a „tabellio”, azaz a jogban jártas személy, aki állami engedély birtokában dolgozott, a magánszemélyeket segítve. A tabellánál hitelesebbek voltak a tabulariusok fatáblára vagy érctáblára írt okiratai. Esetükben nem kellett tanú, csak pecsét a megfelelő helyre. A tabelliók és a tabulariusok a mai közjegyzők ősei.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
