Az ország állapotát, a politikai folyamatok irányát tekintve bármiféle hatalommal való együttműködést vállalhatatlan kollaborációnak kell tartanunk – mondja a vasárnapi író, Németh Gábor, akivel a nyáron megjelent, Ez nem munka című kötete apropóján beszélgettünk.
– Nem sértésnek szánom, de mégis semmittevőnek tartom önt! Már ha a nemrég megjelent Ez nem munka című kötetének egyik szereplője, Privát összekeverhető önnel. Ő pedig, ahogy írja, született, zsigeri semmittevő, aki regényírással álcázza lustaságát.
– Privát jellemzése erősen önéletrajzi megjegyzésnek tekinthető. A sürgölődést nem tartom az ember normális tevékenységének, a szemlélődést annál inkább. Amiből aztán állandóan kimozdít valami: a kultúra, a neveltetés, a szükség, a megélhetési kényszer stb. Félreértés ne essék, az írást is a semmittevés egyik fajtájának gondolom. Azt nem mondanám, hogy íróként vagyok semmittevő, inkább, hogy semmitevőként néha írok.
– Így aztán komoly erőfeszítéseket tesz, hogy írjon. Ám közel egy évtized telt el az Egy mormota nyara című regény tavalyi megjelenéséig – kötet nélkül. Aztán belehúzott, s egy évre rá itt az új.
– Pedig nem írtam se többet, se kevesebbet, mint korábban. Az idei könyvhétre kiadott gyűjteményes, Ez nem munka című kötet szövegei mind megjelentek már az elmúlt évtized során, az egyik tárcanovella- sorozat a Népszabadságban, a másik a Literán, a többi alkalmi írás pedig folyóiratokban. A mi – egyébként folyóirat-kultúrának tartott – irodalmi kultúránk furcsán illékony: akkor kezdenek az egyes szövegek igazából létezni, ha könyv lesz belőlük. Akkor, ha együtt hoznak létre maguknak olyan teret, ami aztán felerősíti a hangjukat az egymáshoz való viszonyuk, párbeszédük révén.
– Apropó párbeszéd! Többször nyilatkozta, hogy az egyetemre nem oktatni, hanem beszélgetni jár be. Augusztus végén pedig prózaszemináriumot tart Szigligeten a József Attila Kör (JAK) irodalmi táborában. Ott is társalogni fog? Mire és hogyan tanítja majd a pályakezdőket?
– Aki negyven éve mászik hegyet, az valószínűleg több mindent tapasztalt, mint az, aki csak egy éve kezdett neki. Talán nem felesleges ezeket a tapasztalatokat megosztani. Ami biztos, én az írással kapcsolatban általános szabályokat nem nagyon mernék fölállítani. A színművészeti egyetemen is konkrét forgatókönyvekről beszélgetünk. A prózaszemináriumokon is ezt fogjuk csinálni, a jelentkezők szövegeit fogjuk elemezni: megpróbáljuk fölismerni az egyes írások szabályait, és azt számon kérni a textuson. A rendszerhibákat artikuláljuk.
– Az irodalom poétikája mellett a praktikáját, a politikáját is oktatja?
– Arról fogok beszélni, amire igény mutatkozik. Ha kell, nagyon praktikus dolgokról, milyen egy kézirat, hogyan érdemes a szerkesztőségekkel kommunikálni…
– De például tanácsokkal is ellátja az írópalántákat, hogy lehet, kell vagy szabad írásokat megjelentetni a politikailag osztott irodalmi közegben?
– Megpróbálom vázolni azokat a lehetőségeket, amik a pályakezdők számára nyitottnak tűnnek. De senkit soha nem beszélek le semmiről. Ha valaki olyan lapban akar publikálni, amit egy kánonképzésben erős irodalmi kulturális centrum negligál vagy elítél, akkor arról tudnia kell, ám az ő vállalása, hogy ennek ellenére is elküldi-e nekik az írását vagy sem.
– Konkrétan: Reményi József Tamás irodalmár nyílt levélben fordult nemrég az írótársadalomhoz. Az NKA Szépirodalmi Kollégiumának egykori kurátora arra kér mindenkit, ne feküdjenek le a kormánynak, ne vállaljanak el semmilyen felkérést a hozzá lojális Előretolt Helyőrség Íróakadémiától, a Magyar Időktől stb. Ilyen értelemben is orientálja a hallgatóit?
– Ha megkérdeznek, persze! Reményinek tökéletesen igaza van. De egy pályakezdőnek csak tanácsolni tudok: figyeljen oda arra az országra, ahol él! Amikor a régi Mozgó Világ folyóiratot 1983-ban betiltották, és a kiherélt klónját életben tartották azonos néven, a korábbi szerzői bojkottálták az új Mozgót, sokan a mai napig is. Pár évvel később az akkori pályakezdők már gyanútlanul publikáltak benne. Nem szívesen ítélném el ezért őket, hiszen az életkoruknál fogva nem ismerhették a lap történetét, nekik az új Mozgó nyilván szimpatikus és vállalható lap volt. Időről időre előfordulnak hasonló, morális döntéshelyzetek, de ha valaki 18-20 évesen éppcsak elkezd publikálni, akkor azért az ő felelőssége, mennyire kíváncsi arra a kulturális térre, ahová belép. Nem lehetek a felettes énje – a döntés az övé –, csak azt mondhatom el, én hogyan látom a dolgokat. Az ország állapotát, a politikai folyamatok irányát tekintve azonban bármiféle hatalommal való együttműködést vállalhatatlan kollaborációnak kell tartanunk.
– Az Ez nem munka kötet ironikusan a „mondatok pénzért” alcímmel is felhívja magára a figyelmet. Mégis, ki az, aki nem honoráriumért dolgozik? Valamiből élni is kell, nem?
– Tandori Dezső anekdotáját mesélem el ez ügyben. Csöng a telefon, felveszi, a lapszerkesztő áradozik, mennyire csodálatos írást küldött, hoznák a következő számba, de van egy kis probléma. Mi lenne az? Hát, hogy ezért sajnos most nem tudunk fizetni. Akkor ezt vehetem készpénznek?, riposztozik kapásból Tandori a telefonba. A cím is és az alcím is ezzel a szegénységgel ironizál: elvileg pénzért írsz, de megélni nem nagyon tudsz belőle! Pszeudovilág a miénk, látszólag úgy működik, mintha piac volna, mégsem lehet komolyan venni. Vasárnapi író vagyok, polgári foglalkozással. Sok szerző van, akinek akkor jelenik meg kötete, ha az állami támogatás mellé szponzort kerít, és a kultúra intézményesen legitimálja ezt az eljárást: a puszta megjelenés ténye a fizetség. Mindenki más, aki részt vett a könyv létrehozásában és terjesztésében, pénzt kap érte! Vagy ha mégis van honorárium, nyolc évért mondjuk háromhavi minimálbér. Az írás láthatóan nem munka, hanem úri passzió, az úgynevezett „önkifejezés” luxusa, ezen felül minden egyéb: járulékos jutalom.
– Hát ez tényleg viccnek hangzik. Pedig a kötetében amúgy komoly dolgokról ír, többek között a halálról is. A közelmúltban elhunyt Borbély Szilárdot is megidézi, valamint nagyon súlyos állítását, miszerint a Felvilágosodás ideológiailag és nyelvileg is elbukott a valósággal szemben. Ami ma Magyarországon körülöttünk van, az lenne a győztes valóság?
– A szabadság – egyenlőség – testvériség harmóniáját hirdető Felvilágosodás abból a feltevésből indul ki, hogy az ember jó. Minden, ami rossz, azért van, mert az ember valamiért nem képes eredendő jóságát társadalmi szinten érvényesíteni. Ehhez képest a konzervatív felfogás az, hogy az ember épp annyira rossz, mint jó. Szilárd rálátott arra, hogy a francia forradalom óta közös eszmény alakította világ mögül kilátszik egy másik: az, amelyikben az ember a rossz jelenlétét épp olyan metafizikai erőnek tekinti, mint a jóét. Ami felől nézve bármi, amit a Felvilágosodás létrehozott, puszta illúzió. Példának okáért, ahogy a csúcsának tekintett liberális demokrácia képtelen kezelni bizonyos problémákat, „illiberalizálódik”, a saját elvei ellen tesz, mint a menekültválság kapcsán. Kirekesztéssel, kerítéssel, nulla toleranciával. Ezzel már nemcsak a Felvilágosodás értékeit kérdőjelezi meg, hanem a magát görögzsidó- keresztény hagyomány által meghatározottnak tartott európai kultúra értékeit is.
Németh Gábor
József Attila-, Márai Sándor- és Déry Tibor-díjas író, forgatókönyvíró, szerkesztő, a Színház- és Filmművészeti Egyetem kreatív írás és forgatókönyvírás-tanára 1956-ban született Budapesten.
Legutóbbi kötetei:
Zsidó vagy? (2004); A tejszínről (2007); Egy mormota nyara (2016); Ez nem munka (2017). Dolgozószobájának íróasztalán egy hatalmas bronzlégy terpeszkedik, amit a nagymamájától örökölt, és gyerekkorában „nagyon szeretett félni tőle”.
OLVASÁSRA AJÁNLJA:
„Lábass Endre Árnyékkereskedő című háromkötetes műve, amellett, hogy erősen szubjektív olvasónapló az angol irodalomról, egyben szemérmes önarckép is. Utazás a világ körül, az angol irodalom nagyjai által idegenvezetett kaland a szerző szeszélyesen, de alaposan válogatott könyvtárában – mindehhez ki sem kell mozdulni a karosszékből. Igazából nem is olyan könyv, amit »kiolvas« az ember – az életem végéig ott tartom majd a kezem ügyében.”
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!