Éjszaka van. Nem tudok aludni. Félek. Kiabálok, hogy jöjjenek be.
Miért?, kiabál vissza anyu
Mert félek.
Gyere ki, Miki. Mi a baj?
Kimegyek, leülök a nagyszobában.
Ugyan mitől félsz?, kérdik. Miért kéne félned?
Mert egyedül lenni rossz. Mit nem lehet ezen érteni?
Attól félek, hogy kitettek a szobájukból és vissza akarok menni, de ezt nem mondhatom, mert megharagszanak. Azt sem értik, hogy ott kint rossz nekem. Nem akarják megérteni, hogy egyszerűen attól félek, hogy ott kint kell lennem, egyedül. Azt mondják, abban nincs semmi félnivaló.
Egy kis idő múlva azt mondják, menjek lefeküdni, mintha bármi megváltozott volna ilyen rövid idő alatt a szobában vagy bennem.
Aztán azt kiabálom, hogy szomjas vagyok, mire azt kiabálják, hogy jöjjek ki, igyak vizet. Amikor ittam, visszafekszem, várok egy kicsit, és azt kiabálom, hogy pisilni kell. Ezt tudom, hogy komolyan veszik, mindig mondják is, hogy ne tartsam vissza. Akkor azt mondják, hogy menjek vécére, de amikor pisilek, és visszamegyek, és legközelebb azt kiabálom, hogy szomjas vagyok, már nem mondják, hogy jöjjek ki, hanem hoznak egy pohár vizet, és azt mondják, hogy csak keveset igyak, és most már aludjak.
Legközelebb nem kiabálok, hanem egyszerűen kilesek a szobámból, de már nincsenek a nagyszobában, ezért bemegyek hozzájuk a hálószobába, és szólok, hogy nem tudok aludni. Akkor apu sóhajtozik, csóválja a fejét, és azt mondja, gondoljak bele, mennyivel jobb dolgom van azoknál a gyerekeknél, akiknek nincs otthona és nincs családja, anyu pedig halkan azt mondja, hozzam a párnám, mellé fekhetek.
Ott nem félek, és elalszom.
Mindennap ugyanaz van.
Azokhoz a gyerekekhez képest, akiknek nincs otthona és nincs családja, és kint alszanak a szabadban, jó dolgom van, de azért mégse tudok elaludni, és még azokra a gyerekekre is kell gondolnom, akiknek rossz dolga van.
A tavasz tizenhét pillanatában, a tévésorozatban például Mása, a lebukott szovjet partizánnő kisbabáját rakják ki a nácik az erkélyre, és azt mondják a nőnek, hogy gondolkodjon nyugodtan, hajlandó-e beszélni a társairól. Odakint mínusz tizenöt fok, hőmérő mutatja, és én el tudom képzelni, hogy Mása milyen szörnyű helyzetben van, mert én se bírom a hideget, ő meg tudja, hogy megfagy a kislánya, ha nem hozzák be, de ő hős, és nem akarja elárulni a társait, viszont közben megszakad a szíve a gyerekéért.
A mami szerintem engem választana, nehogy megfagyjak. Másán Stirlitz se tud segíteni, de ha én nagy leszek, mégis Stirlitz akarok lenni: szovjet kém, aki a nácik ellen harcol.
Kegyetlenek, hogy nem alhatok velük. Lehet, hogy tényleg nem vagyok a fiuk. De akkor miért nem mondják meg? Ha igazi gyerekük lennék, biztos beengednének és velük alhatnék. De nem engedik. Akkor meg minek kellettem nekik, játéknak? Bárcsak történne velem valami! Mondjuk, megfulladnék egy éjjel. Néha úgyis olyan nehezen kapok levegőt, ahogy itt fekszem. Mintha ülne rajtam vagy rám tekeredne valami. Ha meghalnék, akkor aztán sírhatnának. Megérdemelnék, hogy velük történjen valami, azért, mert ilyen gonoszok. És akkor tudnák, hogy azért történt, mert ilyenek velem.
De akkor kiderülne, hogy én…
Nem, ezt nem akarom. Bocsánat, bocsánat, bocsánat… Anyuuuuu!
Nem tudok aludni. Próbálok, de nem megy. Nem tehetek róla. Először halkan szólok, de így nem hallják. Végül kiabálok. Akkorra általában már ők is lefekszenek. Amíg mellettem aludtak vagy a közelemben voltak, a szomszéd szobában beszélgettek és hallottam, és tudtam, hogy mindjárt lefekszenek ők is, nem zavart, hogy nincsenek mellettem. De most, hogy kiköltöztettek, és a szobáink között még egy fürdőszoba is van két ajtóval, amit ráadásul be is akarnak csukni, és minden este egyre haragosabbak, mert nem tudok elaludni, nagyon rossz.
Most már tényleg nem akarok itt lakni. De ezt nem merem megmondani nekik. A mamiéknál a nagy franciaágyban alhatok, kettejük között.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!