Egy James Bond-autót kapok ajándékba, ha sikerül leszoknom az ujjszopásról, mert már iskolás vagyok. Meg is mutatják, Angliából hozatták a nagyival, aki társasutazáson járt ott. Sajnos útközben letört róla valami, ezért James Bond, a titkosügynök nem tud katapultálni a jobb oldalon lévő sofőrülésből.
Látszik rajtuk, hogy el vannak keseredve, ezért megvigasztalom őket, hogy így is jó, és megmutatom, hogy James Bondot ujjal is ki lehet pöckölni az ülésből, ráadásul a gombnyomásra működő gépfegyverek és a hátsó ablakot védő pajzs tökéletesen működik, és a rendszámtábla is forgatható, nincs semmi baj.
Az igazság az, hogy én is szomorú vagyok, de nem mutatom. Kapok egy ilyen klassz autót, és pont a legizgalmasabb dolog nem működik rajta. Olyan szerencsétlen vagyok. Ha egyszer, egyetlenegyszer történik valami jó dolog az életemben, az is elromlik.
De az autót akkor kapom csak meg, ha leszokom az ujjamról, mert már egy sárga göb nőtt rá, annyit szoptam. Kérem az anyut, hogy kenje be valami kenőccsel, aminek rossz az íze. Végül beköti egy kendővel, hogy ne tudjam a számba venni. Egy hétig kell kibírnom így, utána enyém az autó.
Lehet, hogy ez a külön szobába költöztetés csak valamilyen előkészület. Engem nem vernek át, tudom, mit akarnak. Először csak a kisszobába, aztán a lépcsőházba költöztetnek, ravaszul, lépésről lépésre, végül pedig teljesen eltüntetnek. Tudom, azt mondják, hogy így leszek felnőtt. Azt hiszik, hogy ezt lehet erőltetni. Akkor inkább elmennék oda, ahol várnak rám, örülnek, és nem akarnak állandóan felnőttet csinálni belőlem: a mamiékhoz. Ahol nincs az állandó hajszolás, hogy legyek már felnőtt.
De ez mégiscsak igazságtalan.
Nem akarok elmenni, ez az én lakásom is, itt vannak a játékaim, és ők mégiscsak a szüleim, ha erőszakosak is. Éjszakánként nem tudok aludni. Elegem van. Visszamegyek. Nem igazság, hogy nekem külön kell aludnom.
Amikor belépek, egy ágyban vannak. A takaró alatt, összebújva. Hát ezért! Ezért küldtek ki, hogy ezt csinálhassák! Ugyanúgy, mint a Hogyan születik a kisbabában. Kiszaladok, visszafekszem.
Bejön anyu, de most hiába ölelget, én már soha többet nem hiszek neki. Ezért kellett megszabadulniuk tőlem. Lehet, hogy már az új gyerek miatt költöztettek ki, akit most készítenek, ugyanúgy, mint a könyvben, és az kerül az én helyemre, az ő szobájukba. Az igazi gyerekük, mert én lehet, hogy nem is az ő gyerekük vagyok, hanem egy elcserélt gyerek, akit tévedésből hoztak haza a kórházból, ahogy apu mondta egyszer, amikor rossz voltam.
Ha ők azt mondják, hogy én valószínűleg nem az ő gyerekük vagyok, akkor ők biztosan nem is az én szüleim. Azért is készítenek most saját gyereket. Azért is ilyenek velem. Mert egy igazi szülő olyat biztos nem mondana, hogy én lehet, hogy nem az ő gyereke vagyok. Legalábbis, ha nekem gyerekem lesz, én sose fogok neki ilyet mondani.
Mondhatnak, amit akarnak, már nem hiszem el. Mindig is éreztem, hogy útban vagyok nekik, csak egymással akarnak foglalkozni, ezért is tettek ki, igaz, azt azért nem gondoltam volna, hogy azért, hogy egy másik gyereket csináljanak, helyettem. Olyat, aki szót fogad. Vagy olyat, aki szó nélkül tűri, hogy kitegyék. És akkor helyette is készítenek esetleg egy újat.
Engem pedig kitúrnak, hogy annak legyen helye. Mert velem már játszottak eleget, és most új játékot akarnak. Olyan, mintha csak le akarnának húzni a vécén. Tudtam, mindig is. De nem engedem. Nem engedem, hogy kitegyenek, csak azért, mert esetleg én nem az ő gyerekük vagyok. Én nem tehetek arról, hogy nem a saját gyereküket hozták el a kórházból, csak közben rájöttek, és most már nem kellek nekik.
Összekevertek bennünket. De akkor ki vagyok én?
Mindenképpen engem hoztak el a kórházból, nem?
Lehet, hogy vissza is cserélhetik a gyerekeket?
De akkor én most melyik vagyok? Akit először hoztak haza, vagy akit másodszor?
Olyan, mintha nem is lennék.
Átölelem magam. Én én vagyok, csak azt nem tudom, ki vagyok.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
