A bűntudat súlyosabban nehezedik rá Kenneth Lonergan Oscar-jelölt filmjére, mintha két órán át fél kézzel kellene a fejünk fölött tartanunk egy Bösendorfer zongorát. A brutális filmes minimalizmus, a teljes lemeztelenítés csak felerősíti Casey Affleck (a képen jobbra) nehéz, tompa energiáit, ahogy a sokszoros gyásszal, unokaöccse kéretlenül megkapott gyámságával és saját démonjaival harcol.
Ez a film nem beszippantja, hanem lebénítja, és védtelen állapotában újra és újra lesokkolja a nézőt. Persze nem baj, ha fáj – bár ez nem A szürke ötven árnyalatának folytatása –, mert a katarzis tisztító ereje által úgy érezhetjük, mégiscsak táplál és felszabadít bennünket. De Lonergan nem Linklater, noha hasonló eszközökkel, a színészi játék kvantumfinomságaiból építi filmjét.
Már több év telt el a Lee családjával történt tragédia óta, amit lassan megismerünk a visszaemlékezésekből, a fájdalma és a bűntudata mégsem csökkent. Vannak traumák, és olyan hibák, amik alól még a halál sem adhat feloldást, viszont a legkönyörtelenebb büntetés maga az életben maradás. Látni azt, hogy más képes újrakezdeni, csak Lee nem. Hogy más képes megbocsátani, de Lee nem tud önmagának. És ez nem idő kérdése – mintha egy depressziósnak próbálnánk megmagyarázni, hogy a hiba az ő fejében van. Lee túlél, ennyiben megfelel az elvárásoknak, de senki sem osztozhat személyes poklában, nem tartóztathatja fel az önkínzásban. És ha épp nem fáj eléggé, hát jól megvereti magát a kocsmában. Noha az élet dob neki egy újabb labdát, a film végéig kérdéses, hogy felemeli-e érte a kezét, vagy egyszerűen lepattan róla.
Affleck és a két másik Oscar-jelölt, Michelle Williams és Lucas Hedges megrázó aligpárbeszédei a filmművészet nagy pillanatai, Lonergan filmje viszont saját nagyságát áldozza fel azzal, hogy bátran szembemegy a várakozásokkal és epifánia helyett a túlélés csillapíthatatlan fájdalmát hagyja bennünk.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!