A férfi, aki a kandalló melletti asztalhoz ült, vékony volt. Magas, kopasz és nagyon vékony. Mint egy giliszta. Kötött garbója feszesen rásimult felsőtestére. Látszott, ahogy behorpad a hasa. Az arca beesett és sápadt. A keze csontos és fehér, akár egy csirkeláb. Különös figurának látszott, ennek ellenére senki nem nézett rá. Észrevétlenül foglalt helyet a zsúfolt kocsma söntéspulttól legmesszebb lévő asztalánál. A pincér percek múlva érkezett. A vézna egy korsó sört kért, bablevest, fél kacsát és egy steaket. Meg a köretek, savanyúk, kenyerek.
„Egyszerre hozza ki az összeset” – mondta a vézna.
A pincér szeme elkerekedett.
„Ez a horpadthasú fogja ezt mind megenni?” – kérdezte magától némán. Majd távozott, és leadta a konyhán a rendelést.
Mikor a szakács mindennel elkészült, a pincér egyszerre vitte ki az összes fogást. Kivéve a sört, azt már előbb felszolgálta a véznának. A garbós férfi habzsolva esett neki a levesnek, a barna lé csorgott az állán. Mikor ezzel végzett, letépte a kacsa ropogós combját és jókorát harapott belé.
A szomszéd asztalnál bányászok ültek. Ittak, beszélgettek, pipáztak, kártyáztak, hangoskodtak. Az arcuk kormos volt, a körmük piszkos. Az egyik – egy szakállas, karvalyorrú – hátrafordult, és sokáig nézte a véznát.
A vézna nem foglalkozott vele, átszellemülten ette a kacsáját. A szakállas fogta magát és felállt. Odasétált a véznához, és leült az asztalához.
„Maga a Girhes Jack?” – kérdezte rosszallóan.
„Nem” – mondta a vézna teli szájjal.
„De. Maga az. Láttuk vasárnap az asszonnyal a cirkuszban. Megismerem.”
„Nem én vagyok. Téved.”
„Ne járassa velem a bolondját. Maga az! Nekem olyan arcmemóriám van, hogy nem lehet átverni. Maga a koplalóművész.”
„Na jó, én vagyok.”
A bányász ingatni kezdte a fejét, mint akinek nagyon nem tetszik valami.
„Maga átbaszott minket!”
„Hogyhogy?”
„A cirkuszigazgató azt mondta, mikor behozták a maga ketrecét, hogy ez az ember negyven napja nem evett, mint Jézus.”
„Semmi tévedés nincs. Negyven napja nem ettem. Ma volt negyvenhárom.”
„De hát most is zabál!”
„Nem. Én most nem vagyok Girhes Jack. Én most civilben vagyok. Jack Hopkins vagyok.”
„Mit beszél?” – kérdezte értetlenül a bányász.
„Girhes Jack csak a színpadon létezik. Ő immár negyvenhárom napja nem evett semmit. Jack Hopkins viszont éhes. Megengedné, hogy befejezzem a vacsorámat?”
„De hát azt mondta a direktor, hogy Girhes Jacknek már csak napjai, vagy inkább órái vannak hátra.”
„Így is van. Girhes Jack haldoklik. Könnyen lehet, hogy a holnapi előadáson sajnálatos módon elhalálozik. Vegyen rá jegyet, azt javaslom.”
„Maga szívat? Itt tömi magát, kicsattan az egészségtől, és esze ágában sincs megdögleni. Átvertek minket. Kérem vissza a pénzemet.”
„Uram, még egyszer mondom. Most nem vagyok Girhes Jack. A porondon vagyok Girhes Jack. Ahogy maga sem bányász most, hanem csak egy barátaival söröző fiatalember.”
„Nem, uram, én most is bányász vagyok. Nézze, itt az igazolványom.”
„Ember, maga azt követelné Hamlettől, hogy előadás után otthon is koponyával a kezében közlekedjen?”
„Azt a tagot nem ismerem. De magától követelem a pénzemet. Három dollár volt a belépőjegy. Kétszer három hat.”
„Ha ragaszkodik hozzá” – rántott egyet a vállán a vézna.
Kényszeredetten felállt, a zsebébe nyúlt, és unott arccal lerakott az asztalra egy ötdollárost. A szakállas mohón felvette, eltette, majd felállt, és visszaült a helyére. Előbb még annyit mondott: „Átvert minket. Az asszony teljesen odavolt. Még sírt is. Maga hazug csaló!” És a földre köpött.
A seriff a vándorcirkusz direktorának másnap azt mondta, a szakadékban találták meg a vézna holttestét. Nagyjából a cirkuszosok sátrai és a kocsma között félúton.
„Részegen belezuhanhatott. Vagy a bányászok végeztek vele…”
„Honnan tudja?” – kérdezte az igazgató.
„Nem tudom. Ez inkább csak egy sejtés. Tudja, errefelé majdnem mindenki bányász. Ez egy bányaváros. Itt mindig a bányászoknak van igaza.”
„És a csákány a hátában?” – kérdezte a direktor.
„Na jó, nem csak egy sejtés. Erős sejtés…”
Egy ideig némán nézték Hopkins hulláját. A seriff irodája előtt hevert hason egy rozzant hordágyon.
„Elvihetem a holttestet?” – törte meg a csendet az igazgató.
„Minek az magának?”
„Girhes Jack ma este még…”
„Jobb lenne, ha szednék a sátorfájukat, és továbbállnának.”
„Girhes Jack ma este még meghal. Éhen döglik a ketrecében. Negyvennégy napnyi éhezés után. Megígértük a közönségnek. Aztán elmegyünk. Már holnap.”
A seriff levette kalapját. Gondterhelten megvakarta fejét.
„Jó. De a csákányt hagyja itt. Lehet, hogy jönnek érte.”
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!