Egészen pontosan annak kell mindenképpen látnia a Tompa Mihály születésének 200. évfordulója apropóján rendezett kiállítást, aki szeret kéziratokban bogarászni, 19. századi levelek között böngészni, megsárgult fotókon mélázni.
A teljes élvezethez minimális irodalmi affinitásra is szükség volna, éppcsak annyira, amennyi a reformkori bulvár megemésztéséhez szükséges.
A kiállítás ugyanis a Tompa-leveleken, kéziratokon, mások által készített feljegyzéseken, anekdotákon keresztül többek között Arany és Petőfi magánéletébe is betekintést enged. Aztán persze megjelenik egy ennél mélyebb réteg is – a kortársaknak írt levelekben újraélednek az 1800-as évek közepének, második felének történelmi, politikai és kulturális eseményei, és képletesen kézbe vehető a hírhedt „fekete könyv is”, melyről Hatvany Lajos 1919-ben azt írta a Nyugatban, hogy a bennük sorakozó „esetkék” minden sora „csupa veszettkutya-marás, csupa epileptikusan habzó, véres harapás. A tiszteletes úr sárral dobálja, sőt leköpi, lehányja báránykáit, a híveket, honfitársait, a magyarságot, az emberiséget, az egész életet, a földit és a földöntúlit egyaránt.” A tárlat igyekszik cáfolni a Tompával kapcsolatos legendák egy részét, ugyanakkor nem hagy senkit „mese” nélkül, hiszen újraalkotja azokat, és ezekben az újraalkotott történetekben próbálja meg helyére billenteni a pappá avanzsált költő 20. századra megfakult nimbuszát. Mert ahogyan a cím is idézi, „Nincs talán még elfeledve a dal”.
Országos Széchényi Könyvtár, VII. emeleti
katalógustér, szeptember 30-ig
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!