Gondolkodtak már azon, mit csinál egy fogyatékkal élő, teszem azt, félkarú lány a blúz ujjával, ami épp a hiányos testrész helyén lengedezik? Vagy a nadrág egyik szárával az, akinek csak egy lába van? Feltűri? Levágja? Hagyja, hogy lógjon? Egy átlagos testtel bíró hétköznapi emberben valószínűleg soha nem merülnek fel ezek a kérdések, pedig a fogyatékkal élők számára ez éppen olyan égető és gyakori probléma, mint számunkra a „nincs egy göncöm, mit vegyek fel”-hiszti.
A fogyatékkal élők aligha tudnak leugrani egy bevásárlóközpontba, hogy beújítsanak egy új és látványos ruhadarabot, ha közeleg a nagybetűs alkalom, sőt ami talán még rosszabb: tőlük senki még csak el sem várja, hogy csinosak legyenek. Pedig minden testnek jár a maga divatja – hirdette a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem (MOME) textiltervezői kurzusának címe (Fashion for everybody), melyet Dobi Dóra designteoretikus és Veres Bálint esztéta, a MOME esélyegyenlőségi műhelyének, a MOME Transfer Labnek a vezetője hívott életre két évvel ezelőtt. Egyfelől azzal a céllal, hogy láthatóvá tegyék a másságot, másfelől pedig, hogy a normalitás szintjére emeljék a fogyatékkal élők hétköznapi, jelen esetben az öltözködésből adódó nehézségeit. Ebből a műhelymunkából nőtt ki egy kicsi, de annál fontosabb kiállítás, amely most vasárnapig, azaz június 10-ig tekinthető meg egy sok szempontból jól látható helyen, a budai Allee bevásárlóközpontban Normcore – akadálymentes divat címmel.
Felemás ujjak
Sokan kicsit ufóként néztek Dóráékra, amikor végtaghiányos embereknek kezdtek kurzusszerűen ruhákat tervezni, ám a kiállításon szereplő, zömében fogyatékkal élő lányok természetessége és a MOME médiadesign-hallgatóinak divatfotó-sorozata egy csapásra eloszlatták a kételyeket. Feltéve a kérdést: vajon mi számít normálisnak, illetve, hogy létezik-e egyáltalán normális test?
Szabados Lucáé például úgy normális, hogy az egyik karja rövidebb, mint a másik. Pontosabban, könyökben végződik, amit a látványtervező és bábkészítő lány sem véka, sem pedig ruha alá nem szívesen rejt. Olyan felsőt szeretett volna, ahol az egyik ujj picivel a csonk fölött végződik, épp annyit kivillantva a karjából, amennyit az egészséges oldal a kézfejből enged (tervező: Török Anna, Vass Csenge). „Luca bátor, kreatív, vicces, bevállalós ruhadarabot kért a tervezőktől” – meséli Dobi Dóra, hozzátéve, bár tisztában van vele, hogy sokak számára egyáltalán nem természetes egy csonka kar látványa, az elfogadásnak és az érzékenyítésnek nem a diszkréció, hanem sokkal inkább a természetesség és a láthatóság a kulcsa.
Ápol és eltakar
Lévai Zsófia és Zepkó Ferenc munkája Ivicsics Bori nagyfokú testi eltérését igyekszik kompenzálni: Bori vállak és karok nélkül született, kéz helyett mindent a lábával csinál, például autót vezet és villám tempóban gépel. A közlekedésmérnöknek tanuló lány alkalmi viseletében ekképpen nem az kap hangsúlyt, ami hiányzik, hanem az, ami nagyon is működik: a két lába. A ruha készítésénél azt tartották szem előtt a tervezők, hogy tompítsák a súlyos és látványos fogyatékot, s ezzel segítsék az asszimilációt. A harmonikaszerűen berakott, erősen bővülő, csíkos nadrágszárak kényelmes mozgást engednek a végtagoknak, egyúttal igen látványosak, a felsőrész ugyanakkor teljesen szokványos szabású blézer. Azért is, mert Bori ezt szokta meg, de azért is, mert a felsőteste szabálytalanságát már inkább elrejti a kíváncsi tekintetek elől.
Ugyanezt a kettősséget hordozza a tervező Pázmány Lili édesanyja, a kerekes székes Gabi számára készített öltözéke. A divatfotókon egy modell és a tervező anyja azt mutatják be az egyenjogúság jegyében, hogy miként lehet ugyanazt a ruhát két lábon állva és kerekes székben is viselni. Mindkét projekt kiváló példa arra – állítják Dóráék, hogy az öltözködés révén bizony lehetséges a fogyatékossággal kapcsolatos sztereotípiákat anélkül kritizálni, hogy közben az emberi különbözőségeket a szőnyeg alá söpörnénk.
Kivillanó protézistérd
A baleset következtében amputáción átesett modell, Lukoviczki Réka számára készített kapszulakollekció darabjai amolyan pret-aporter öltözékek (Györök Borbála és Nagy Adrienne munkái). Réka Robotlány néven blogot vezet, előadásokat tart, divateseményeken vesz részt, hogy motiválja a hozzá hasonlóakat. A teljes elfogadáshoz neki is göröngyös út vezetett, de ma már úgy válogat protézist, mint más harisnyát: van műanyag csipkés darabja is. Ruhája népmesei módon mutatja is a lényeget meg nem is: a hiányzó oldali nadrágszárra, a térd fölé cipzárat szereltek, hogy az aktuális kedélyállapotától függően, ha akarja, elrejthesse, ha akarja, kivillanthassa a protézislábat.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
