„Maga nem ismer engem” – mondta egy alkalommal a ’70-es években Jancsó Miklós Carlo Pontinak, mikor Báthori Erzsébetről szóló film forgatókönyvének minden oldalát alá akarta íratni Jancsóval azért, hogy később ne változtasson rajta. Nem is lett semmi a filmből, mert Jancsó munkamódszere a szabadon kezelt forgatókönyvről, sokszor az improvizálásról szólt.
De mi, nézők se nagyon ismerjük őt, mert bár a világ dolgairól sokszor és szívesen beszélt, magáról, érzéseiről keveset. Zárkózott ember volt, annak ellenére, hogy a filmtörténet egyik legnyitottabb filmrendezője. Anekdoták mögé bújt általában, persze nagyon is beszédes anekdoták mögé. „A szüleim Erdélyben éltek – mesélte nekem egy alkalommal, amikor hatórás életműinterjút kértem tőle. − Apám magyar volt, ők tízen voltak testvérek, anyám román, ők tizenketten. Apám a polgári kormánybiztos titkára volt Erdélyben. 1918-ban halálra ítélték a románok. Így hát Magyarországra menekült a család, és én Vácon születtem, Székesfehérváron nőttem fel, de szörnyen sok időt töltöttem Erdélyben, Fogarason és környékén. A családban volt román, magyar, szász, sváb, zsidó, örmény. Ez egy híres erdélyi nagycsalád volt. A legendák szerint a vladok leszármazottai.” Elmondása szerint apja egy dzsentri világban élt, ahol nem a teljesítmény számított, hanem a kapcsolatok. És valahogy ez később se tudott megváltozni Magyarországon. „A legkorábbi emlékem anyámról két- vagy hároméves koromból való – folytatta visszaemlékezését a családjáról. – Egyik nagynénémhez menet megszálltunk egy fogadóban, és mivel a család általában meztelenül aludt, ezért is természetes nekem a meztelenség látványa, az anyám is így aludt velem. Ez a legkorábbi emlékem róla. (…) Úgy halt meg, hogy fogtam a kezét. Rákos volt.” Jancsó filmjeinek nemcsak a védjegye a meztelen nő, hanem központi szimbóluma is, mely a szabadságról szól. Mikor például a Szegénylegényekben (melyet a világon minden iskolában tanítanak, ha egyetemes filmtörténetről van szó) agyonverik a meztelen nőt, a szabadság és zsarnokság között feszülő ellentétről beszél. A ’90-es évek végéig értette mindenki a kódolt gondolatokat, a meztelen forradalmár csajok jelentését – az anyai örökséget. Aztán eltűntek a filmjeiből a meztelen nők, új alkotói korszak vette kezdetét. Az első két korszakára a hosszú beállítások, a nagy tért befogó vízszintes kameramozgás, a belső vágás (amikor ki- és belépnek a képbe a szereplők, lovak, lányok, zenészek, katonák) volt jellemző. Latinovits Zoltán, Kozák András, Cserhalmi György, Madaras József sok-sok filmjének hű alkotótársa, és persze Cseh Tamás, aki gitárjával afféle Tinódi Lantos Sebestyénként fogta össze a szálakat. A teljesség igénye nélkül a legemlékezetesebb alkotásai az első két alkotói korszakából (mely nagyon leegyszerűsítve abban különbözik, hogy az elsőben a diktatúráról, a másodikban már inkább az anarchiáról beszél) az Oldás és kötés, a Szegénylegények, az Így jöttem, a Csillagosok, katonák, a Fényes szelek, a Szerelmem, Elektra és a Magánbűnök, közerkölcsök volt. A harmadik korszak kultuszfilmje, mely a rendszerváltás utáni időkről szólt, a Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten. Filmjeivel a mindenkori elnyomó politikai hatalom valódi természetét írta a vászonra, s a rendszerváltó értelmiség legnagyobb döbbenetére, a ’90-es években készült „hülyéskedős” alkotásokban sem volt ez másként. Ő maga nevezte így ezt a korszakát, amelynek brutálisan szókimondó filmjeivel a legfiatalabb korosztály szívébe is sikerült belopnia magát. Ahogy a legnagyobbak, Fellini, Antonioni, Bergman, ő is minden filmjében ugyanarról beszélt, az ő neve is bekerült a filmtörténet korszakalkotó rendezői közé. Ez az állandó, visszatérő, fájdalmas téma a szabadság hiánya volt, másképp, de a rendszerváltás után is erről szólt. Hitt az alapvető emberi szabadságjogokban, egy jobb, igazságosabb világban, egy élhetőbb Magyarországban. Filmjeiben ezért is korholja, mint egy másik korszakban Ady Endre tette, nemzeti butaságainkat. Javító szándékát sokszor és sokan félreértették, pedig ő nem csinált semmi mást, csak tükröt tartott elénk. A máig elmaradt, saját történelmünkkel való szembenézés fontosságát hangsúlyozta, amihez szerinte elengedhetetlen a távolságtartás, deheroizálás, humorérzék és kritikai attitűd. 1999-es maratoni beszélgetésünk végén, 78 éves korában, szóba hoztam a halált.
– A Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten című filmben megrendezi a saját temetését.
– Ez csak hülyéskedés. Nem hagyom még abba a filmezést.
– Miért hal meg az ember?
– Mert marhaság az egész. Miért születik az ember? Én úgy születtem, hogy Romániából való menekülés közben teherbe esett az édesanyám. Pedig már nem is akartak több gyereket. Véletlen volt.
− Orson Welles Aranypolgár című filmjében Kane, a sajtócézár utolsó szava: rózsabimbó. Amely talán a gyerekkor, a szülők, a gyökerek, a szeretet hiányára utalhatott, hiszen Kane-t egy bank nevelte föl. Jancsó Miklós szimbolikus utolsó szava mi lehetne? Mi az, ami egy életen át hiányzott?
– A szabadság.
A 92 évesen elhunyt filmrendező tüdőrákkal került kórházba. 2014. január 31-én, pénteken halt meg. Harminc nagyjátékfilmje, dokumentumfilmjei, portréi, fiatalos, lázadó, társadalmi problémák iránt érzékeny személyisége örökre velünk marad.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!