Állati ösztönök lámpafényben

– Mindig ennyire intenzíven gesztikulál? Mintha a kezei külön életet élnének.

– Gesztikuláltam? Valószínűleg azért lehetett, mert nagyon akartam, hogy a közönség értse a szöveget. Egy szóképekkel, bonyolult lírai megoldásokkal teli versdalt nehezebb megérteni, mint egy sima dalszöveget. De nem volt tudatos, észre sem vettem. Amikor énekelek, teljesen megszűnik minden. Olyan, mint egy flow-állapotban való lebegés.

– Korábban is kedvelte ezeket a verseket – Babitsot, Kosztolányit, József Attilát, Weöres Sándort –, vagy csak miután zenét írt hozzájuk került velük ilyen bensőséges kapcsolatba?

– Van köztük olyan, amit már korábban is szerettem, de a többségükkel csak a válogatás során ismerkedtem meg mélyebben. Egyébként eredetileg azért kezdtem el verseket olvasni, hogy egy kicsit jobban elmerüljek a magyar líra hagyományaiban. Eddig szinte kizárólag angolul énekeltem, szerettem volna egy magyar nyelvű anyagot készíteni, melyhez én magam akartam dalszövegeket írni. Aztán annyira beszippantott a versolvasás, hogy nem tudtam szabadulni az élménytől. Muszáj volt kezdenem vele valamit. Jó sokáig tartott, mire összeválogattam azokat a verseket, amelyekhez végül zenét is álmodtam, de cserébe egy nagyon személyes anyag lett a végeredmény.

– Más magyar szövegre zenét írni, mint angolra?

– Nagyon más. Azért énekelek javarészt angolul, mert azokhoz a zenékhez, melyeket szeretek, jobban passzol az angol nyelv. A hajlékonysága, a hajlíthatósága, a hangsúlyozása sokkal közelebb áll a dzsesszhez. Nem véletlen, hogy a műfaj anyanyelve az angol. Magyarul nekem inkább a sanzonok világa tetszik, a színházi kabarééneklés. Szerintem ez passzol igazán a magyar nyelvhez. Épp ezért nem volt könnyű olyan zenei közeget találnom a versekhez, amelyet én is a magaménak érzek és a magyar nyelv sem vet le magáról.

– Bizonyos nézőpont szerint a zeneszerzés egyfajta belülről jövő, misztikus, ihletett folyamat, mások úgy tartják, pusztán matematikai képletekkel leírható, tanulható metódus. Valakinek, aki diákkorában éveken át nem tudott kimászni a „jó matekos” skatulyából, sőt még a Műszaki Egyetem Informatika karán is megfordult, melyik áll közelebb a szívéhez?

– A matekos múltam ellenére a zeneszerzésben nálam nincsenek képletek. Nem gondolkodom dalszerzés közben. A zene visz, nem a zeneelmélet. Van olyan, hogy hallom belül, de olyan is, hogy csak ülök a zongoránál, és a kezem alakítja a dallamot. Mindent szeretek magam végiggyúrni.

– Az egyik prózai részletben, melyet két dal között Kulka János olvas fel a Lámpafény-esten, Füst Milán arról értekezik, hogy a dzsesszben van valami idegen. Egy bájos pofikájú, informatikusnak készülő „rendes” kislányt mi vonzott ehhez az „idegenséghez”?

– A szabadsága és az állati ösztönössége. Az, hogy magamra formálhatom. És itt most nem is csak a konkrét hangszerszerű improvizációkra gondolok, hanem arra, hogy egy adott sort az egyik alkalommal így, a másik alkalommal úgy énekelhetek el. Tanultam korábban klasszikus zenét is, amit a mai napig szeretek, sőt még tavaly is eljártam klasszikus énekórákat venni, hogy képezzem a hangom. Számomra ez nagyon fontos, de könnyebben fejezem ki magam, ha dzsesszt énekelhetek.

– Gyerekkorában is sokat énekelt?

– Érettségi környékén már igen, de kisgyerekként egyáltalán nem. Volt a szüleim társaságában egy nálam 3 évvel idősebb kislány, aki a baráti körben az „énekes kislány” címet bitorolta. Összejöveteleken mindig ő volt az, aki felállt az asztalra és dalolt a felnőtteknek. Eszembe sem jutott kiállni mellé. Ő volt az énekes, én voltam a matekos. Így volt leosztva. Sokáig tartott, mire rájöttem, hogy tulajdonképpen miért ne próbálkozhatnék énekléssel én is.

– Ez mikor volt?

– Tizenhét éves voltam, amikor először álltam ki nyilvánosan énekelni. Élénken emlékszem rá. Szaxofonozni jártam a pomázi zeneiskolába, amelynek volt egy diákzenekara. Az egyik koncertjükre egész egyszerűen bekéredzkedtem énekesnek: megkértem őket, hogy hadd adjak elő én is két dalt.

– Szóval, a szaxofonnal indult a dzsesszkarriere?

– Maradjunk annyiban, hogy tanultam rajta játszani. Semmit nem tudtam a hangszerről, csak azért választottam, mert vagánynak gondoltam. Aztán amikor már több hónapja jártam a zeneiskolába, de szégyenszemre még mindig egyetlen olyan CD-m sem volt, amin szaxofonoznának, egy sulis megmozduláson végre vettem egyet. Borító alapján választottam ki Archie Shepp Down Home New York című albumát: egy hatalmas fekete férfi szaxofonozott rajta – kellőképpen vadul nézett ki. Most már tudom, hogy amit a kép ábrázolt, azt szaknyelven úgy hívják, disznóvágás. Odaállnak a zenészek a mikrofon elé, és tülkölnek. Iszonyatosan mélyről hívják elő az ösztöneiket. Emlékszem, elindult az első dal, jó kemény harlemi groove-ja volt, és én elaléltam. Annyira új volt számomra az ösztönössége, a szabadsága. Ahogy érezni lehetett, hogy ezt az embert egyáltalán nem érdekli, mi az, hogy kotta. Iszonyúan tetszett. A második lemezem egy olyan CD volt, amin csupa Gershwin-feldolgozás szerepelt, Stingtől kezdve Cheren át Lisa Stanfieldig egy csomó nem kifejezetten dzsesszzenész énekelt rajta. Ezen volt hallható az a két dal is, amivel a zeneiskola zenekarában debütáltam. Az egyik a Summertime, a másik pedig az It Ain’t Necesserily So a Porgy és Bessből. Emlékszem, torokgyulladásom volt, ám amikor fölmentem a színpadra és elkezdtem énekelni, csodák csodájára visszajött a hangom. Olyan adrenalinsokkot kaptam, hogy még a torokfájásom is elmúlt.

– Ez volt az a pillanat, amikor úgy döntött, hogy a torka lesz a hangszere?

– Igen, akkor és ott éreztem meg, hogy ez az, amit keresek. Álltam én már korábban is emberek előtt szaxofonnal meg zongorázva, de a kézremegéstől kezdve a gyomorgörcsig minden bajom volt. Klasszikus éneklésben is leblokkoltam, de a dzsessz valami olyat adott, amiben fel tudtam oldódni. Nyilván a magam suta és amatőr módján, de át tudtam adni magam a zenének. Persze, azért még kellett 3-4 év, hogy teljesen elköteleződjek – 21 éves voltam, amikor úgy döntöttem, hogy elmegyek felvételizni a dzsessztanszakra.

– Most ősszel pedig már mesterképzésre megy Brüsszelbe, David Linxhez tanulni. Linx neve korábban is izgalomba hozta? Egy laikus nem igazán tudja, ki ő.

– Még én is csak akkor kezdtem el igazán értékelni, hogy ő tanít Brüsszelben, amikor megnéztem, hogy Nyugat-Európában a különféle dzsessztanszakokon kik a dzsesszénektanárok. Sajnos nem túl jó a felhozatal. Valószínű, hogy aki csinálja, az inkább csinálja, és nem tanítja. Hangszereseknél valahogy könnyebb mestert találni.

– Jó sokat fog ingázni az elkövetkező két évben, mert ha jól tudom, továbbra is lesznek itthoni fellépései is. Hány formáció várja, hogy hazaugorjon egy-egy saját koncertre?

– Három: van a quartetem, van a Bin-Jip, ami egy kísérleti elektronikus projekt, és Gyémánt Bálinttal nemrégiben hivatalosan is duóvá alakultunk.

– Egy hang, egy gitár?

– Így van. Ilyen kis létszámú zenekarban még sosem játszottam. Bálinttal csak ketten vagyunk, annál nagyobb kihívás, hogy a közönségnek ne legyen hiányérzete, ha minket hallgat. Bálint képes arra, hogy egy személyben legyen gitáros, dobos és basszusgitáros, és hát mostanra én is nagyon sok perkusszív trükköt kikísérleteztem. Szájjal dobolások, ilyesmi. Persze, nem arról van szó, hogy ki akarnánk iktatni a dobot, hanem hogy mi magunk legyünk a ritmusszekció.

– Az első lemeze Japánban jelent meg néhány éve, akkor megőrült érte a közönség. Tart még ez a lelkesedés?

– Igen, eddig minden albumom megjelent kint, még a Lámpafény is. Azt gondoltam, hogy mivel magyar költők verseit magyarul éneklem, nem lesznek kíváncsiak rá, de meglepetésemre ugyanolyan lelkesen fogadta a kiadóm. A japánok odavannak a dzsesszért. Amikor bementünk Tokióban reggelizni egy kávézóba, akkor ott többnyire valami gyönyörű 60-as évekbeli dzsessz szólt.

– Mennyiben más a japán közönség?

– Talán a legérdekesebb, hogy másképp tapsolnak, mint mi. Konkrétan más a taps a hangja. Halkabb, más a dinamikája. Meg hát nyilván van számos egyéb kulturális különbség is, de ami az emberek szemében csillog, az mindenhol ugyanaz. És ez a lényeg.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!