Őze Áron, a Pesti Magyar Színház igazgatója pár nappal ezelőtti sajtótájékoztatóján azzal is felhívta magára és társulatára a figyelmet, hogy alpinista technikával mosta színháza egyik falát. Ez akár a megújulás jelképe is lehet. Gyökeres változtatásokra készül ugyanis.
– Állítólag Iglódi István akarta, hogy legyen a Magyar Színház igazgatója, és azt mondta, hogy mindazt csinálja meg, amit ő nem mert. Így történt? – Két éve nekem szegezte a kérdést, gondolkodtam- e azon, hogy én vinném tovább a színházat. Ezen egy másodpercig sem gondolkodtam. Két nap múlva tértem magamhoz, azt kértem, hogy ameddig a mandátuma tart, bármit kérdezhessek tőle. – Miket kérdezett? – Mindent, például, hogy ki miért dolgozik itt, miért nincs marketing, sajtótevékenység, arról is beszéltünk, mi lehet ennek a színháznak a jövője. Érdekelt például, miért dolgoznak tizenhárman a gazdasági osztályon. Miért ennyire földúsított létszámú közalkalmazotti intézmény a színház? Kétszázhetvennyolc közalkalmazott volt, ebből 60 nem volt megtalálható, nem volt hozzájuk társítva munka. – Mit mondott Iglódi? – Erre nem nagyon tudott válaszolni. Bár Pista vitte ezt a színházat direktorként, de alapvetően gazdasági igazgatás folyt. Ismerjük, hogy néztek ki ezek a jó közalkalmazotti melegágyak. Sokféle területen ment a saját zsebre dolgozás. – A szakma ellenszenve valószínűleg nem a gazdasági kérdéseken múlott, hanem a társulat összetételével, a műsortervvel, a játékmóddal volt kapcsolatos. – A szakmai döntések alapja a gazdasági helyzet. Ha Pista szeretett volna sokat, bátran álmodni, akkor se nagyon tehette volna meg. Rajta is uralkodott egy klientúra. Ez elgyűrűzött a szervezésig, a műhely működéséig, a gondnokságig. Nem tudtuk, mi folyik a negyedikötödik emeleten irgalmatlan létszámmal. Volt, aki fölemelte a papírlapot, volt, aki rálehelt a pecsétre, volt, aki pecsételt közalkalmazotti fizetésért. – Miért akarta önt igazgatónak Iglódi? Hi szen egy színész volt, vezetői gyakorlat nélkül. – Azt mondta, hogy érzi bennem azt az erőt, kitartást, elszántságot, azt a gondolkodást, amit jónak tart. És tényleg azt mondta, hogy „neked itt Áron olyan dolgokat kell megtenned, amelyekre nekem nem volt módom, lehetőségem, bátorságom”. – Önnek ettől küldetéstudata lett? – Ez nem küldetéstudat, hanem felelősség. Megkaptuk a lehetőséget és bizalmat, és a generációm nevében is kutyakötelességem rendet csinálni. – Miért kaptak bizalmat? Akadt olyan pályázó, aki látszólag alkalmasabb lett volna, Bagó Bertalannak például van vezetői gyakorlata, jó rendezések állnak a háta mögött. – Éreztem a minisztérium és a szakma bizalmát, hogy itt van egy csapat, hiszen hárman írtuk a pályázatot, Guelmino Sándorral és Sipos Imrével, akik ténylegesen akarnak valamit ebben a színházban. A 100 oldalas pályázatunkból 40 oldal arról szól, hogy mik a problémák, 60 oldal pedig arról, hogyan szeretnénk változtatni. Itt nemcsak le kell tarolni a gazt, hanem el kell menni a gyökerekig. – Sokak szerint a társulat összetétele nem megfelelő. – Eleve új mentalitást jelent, hogy a társulatból tizenhárom nyugdíjas kollégával ültem le tavasszal, és meg kellett velük értetnem, hogy a jövő működési formája nem a közalkalmazotti jogviszony a nyugdíj mellett. Vállalkozói formában tudják folytatni a tevékenységüket a színházban. Miután a társulatot átalakítottam, és távoztak az aktív középgenerációból is, volt módom fiatal színészeket szerződtetni. – Sajnos már a színházakat is politikai hovatartozás szerint osztályozzák. Hallani lehetett arról, hogy a jobboldalhoz kötődő Magyar Teát rumi Társaság megkereste, csatlakozzon hozzájuk. – Nagyon sok mindent hall az ember, de ennek jó része nem igaz. Mi próbáljuk a középutat tartani, reméljük, hogy sikerül. Én sem köteleztem el magam egyik irányba se, bár valami miatt mégis a jobboldalon tartanak igazán számon. Valóban próbálunk középen maradni. Várkonyi Zoltán nagy mondata volt még a pártállam idején, hogy „én veletek vagyok, de nem köztetek”.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
