Az egykor republikánus, később demokratává lett Clint Eastwood a fejébe vette, hogy filmet rendez John Edgar Hooverről, az FBI legendás, vagy inkább rettegett igazgatójáról. A címszerepre Leonardo DiCapriót kérte fel.

  <h1>DiCaprio</h1>-
  <h1>DiCaprio: Amerika manipulátora</h1>-

DiCaprio

- – Kép 1/2

Hoover 1972-ben halt meg, DiCaprio 1974-ben született – csupán ultraliberális szüleitől hallhatta a konzervatív Hoover nevét és könyvekből, cikkekből értesülhetett tevékenységéről. Leonardo DiCaprióval Los Angelesben beszélgettünk az amerikai belpolitika e meghatározó alakjáról, aki 1924-től haláláig igazgatta a Szövetségi Nyomozóirodát. 

– Mennyit tudott Hooverről, amikor Eastwood felhívta és felajánlotta a szerepet?

– Amennyit az átlag. Ezért volt érdekes és meghatározó számomra Clint véleménye, hiszen ő húsz-harminc évig élőben követhette Hoover tevékenységét. Eastwood azt mondta, Hoover úgy él az amerikai köztudatban, mint valami hatalmas és láthatatlan erő, aki zárt ajtók mögött vizslatja az emberek életét és mindenkit elrettent a legcsekélyebb bűncselekménytől is. Az FBI az ő „találmánya”. Ő találta ki azt a sötét öltönyös egyencsapatot, melynek tagjai mind diplomások, nem isznak, nem dohányoznak, nincs pötty az életrajzukon, és az egyetlen fejlövésük, hogy üldözik a bűnt. Nem olvastam túl sokat róla, mert így is elég megalapozatlan pletyka kering a szexuális beállítottságáról, és tudni lehet arról, milyen kíméletlenül számolt le a komcsikkal a McCarthy-k korszakban. Engem a személyiségének nem ez az aspektusa érdekelt, hanem hogy ki is volt ez az ember valójában. Ha igaz, amit a pszichológusok mondanak, hogy már kisgyerekkorunkban nagyon erősen motiválhatók vagyunk, talán itt van a gyökere annak, hogy miért élt Hoover 40 éves koráig az édesanyjával, és semmi más nem foglalkoztatta, csak az, hogy az FBI-ból a világ legjobb intézményét faragja, illetve, hogy személyes bosszút álljon azokon, akik homoszexualitással gyanúsítják. Ha engem kérdez, magánemberként elég nyavalyás és beszűkült életet élt.

– Tehát nem volt fontos az ön számára, hogy megtalálja és megmutassa a rokonszenves arcát?

– Csöppet sem. Ha megnézi a filmművészet legjelesebb alakításait, sem Orson Welles az Aranypolgárban, sem Jake LaMotta a Dühöngő bikában nem különösebben szeretetreméltó ember, és ezt nem csak azért mondom, mert ezek tényleg minden idők legkiemelkedőbb színészi teljesítményei. Minden figura megformálásához az a kulcs, hogy mi motiválja azt az embert, mi a lelke mozgatórugója, nem pedig az, hogy én a színész mennyire szeretem vagy utálom. Hoover tragikus fickó volt, és én pontosan értem, miért. Mert csak a munkájában találta meg a szeretetet, és ezért vált zsarnokká, ezért nem tudta elengedni a hatalmat. Ezért manipulált maga körül mindenkit. Imádta Amerikát, persze. De túl sokáig ragaszkodott az íróasztalához. A pályája kései szakaszában Eisenhowertől Nixonig az összes elnök megpróbálta leváltani, de egyiknek sem sikerült, sőt. Hoover mindannyiuk számára világossá tette, hogy abból az irodából csak koporsóban tudják kivinni, mert ez a tisztség volt az élete, mindene. Ez határozta meg őt, mint embert. Hogy számomra ebből mi a tanulság? Az, hogy senkit nem szabad túl sokáig meghagyni hatalmi pozícióban, a politikában meg az államigazgatásban meg kell legyen az egészséges egyensúly, és nagyon egészségtelen, ha valaki időtlen időkig kiskirályként uralkodhat a saját politikai szemétdombján, mert annak rendszerint korrupció a vége. És kifacsarodik a hatalom, ahogy Hoover életének legutolsó szakaszában történt. Hoover támadta a polgárjogi mozgalmat, ami nevetséges. Egymás ellen uszította a polgárjogi vezetőket. Az amerikai történelemben először végre milliók kaptak jogot, de Hoover csak a kommunista rémet látta és még Martin Luther Kinget is el kellett tenni láb alól. Tehát ha azt kérdi, kedvelem-e Hoovert, nyilvánvaló, hogy nem. Nagy hazafi volt, tele jószándékkal, amikor kezdte, de a fejébe szállt a hatalom, elhessegette a kritikákat és politikai dinoszauruszként végezte, így is halt meg.

– Howard Hughes, akit az Aviátorban személyesített meg, hasonlóan nyavalyás és beszűkült életre ítélte magát. Mondja, miért vonzódik olyan karakterekhez, akik a félelmei­ket a megfélemlítésben élik ki, és a kétségeiket a hatalommal kompenzálják?

– Nem tudom, helyes vagy helytelen, hogy így közelítem a karrierem építését, de soha nem merült fel bennem kétség, hogy rossz úton vagyok művészileg. Kapom a forgatókönyveket, és arra mondok igent, ami megfog. Nem pedig azon az alapon, hogy itt az ideje egy vígjátéknak, vagy most jó lenne egy science fictiont csinálni. Engem csak az villanyoz fel, hogy mit tudok elmondani egy figuráról, és mennyi nyitott kérdést vet fel ez vagy az a személyiség. Ha elolvasok egy forgatókönyvet, és azt látom, hogy a figura kerek, általában nemet mondok a szerepre. Most éppen A nagy Gatsbyt forgatom, amit azért vállaltam, mert számtalan kérdés marad megválaszolatlanul… És így voltam Hooverrel is.

– Kanyarodjunk egy kicsit vissza az időben egészen a Titanichoz, melynek 3D-s változata most kerül forgalomba. Hogy gondol vissza rá és mi a véleménye a háromdimenziós filmezésről, amit még soha nem vállalt?

– Most először forgatok 3D-ben. Sok esetben csak a technológiával való villogás a 3D, de a mi filmünk indokolttá teszi, mert ezzel a technikával kvázi be lehet kukucskálni egy szobába, egy szituációba – és valahol ez A nagy Gatsby egyik lényege. Ami pedig a Titanicot illeti, Kate Winslet is, én is nagyon fiatalok voltunk. Nem volt semmilyen stúdiófilm-tapasztalatunk, mind a ketten a független film világából csöppentünk bele ebbe a hatalmas produkcióba, és egy életre szóló tapasztalattal lettünk gazdagabbak. Fogalmam sincs, hogy néz ki 3D-ben, mert még egy kockát sem láttam belőle.

– Ha nem Hollywoodban születik, színész lenne ma?

– Ha mondjuk Oklahonába születek, és a szüleimnek nincs annyi pénze, hogy Holly­woodba költözzünk, mert 12 éves fejjel azt nyafogom, hogy színész akarok lenni, akkor ott ragadtam volna. Beiratkozom biológia szakra és ma állatidomár vagy állatorvos lennék. És valószínűleg ugyanolyan boldog ember, amilyen így vagyok.

Los Angeles, 2011. november

 

Leonardo DiCaprio

A családi legenda szerint Leonardo kissé meghökkentő keresztnevét azért kapta, mert akkor rúgott először édesanyja hasában, mikor az épp a reneszánsz festőzseni képét nézte egy olasz múzeumban. Nomen est omen: az isteni szikra már korán megmutatkozott DiCapriónál, még húszéves sem volt, mikor a Gilbert Grape című filmben nyújtott alakításáért (Johnny Depp értelmi fogyatékos öccsét játszotta) felfigyelt rá a szakma. Innentől kezdve egymást követték a sikerek: Teljes napfogyatkozás, Rómeó és Júlia és a felejthetetlen Titanic. Az azóta eltelt tizenöt évben a lányok szívét megdobogtató kisfiús sármját elvesztette, de tehetsége továbbra is szikrázik. A Kapj el, ha tudsz, a New York bandái vagy az Aviátor kasszasikerek lettek. Tavaly az Eredetben és a Viharszigetben láthatta a közönség.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!