Amin csak sötétben nevetünk - Kisvárosi gyilkosok
Feketének nem elég morbid, inkább ügyefogyott és túlkarikírozott a dán komédia, de a jobb poénokon és a faarccal hülyét játszó remek színészeken így is tudunk szórakozni, ha elsősorban hűsölni vágyunk a moziba. Még a neten sem hemzsegnek a bérgyilkos apróhirdetések, Edwardnak (Ulrich Thomsen) viszont elég cocarészegen összevissza kattintgatni, hogy felbéreljen egy freitamásosan valódi orosz bérgyilkost, akit névtáblával vár a kijevi(!) gépnél, hogy válás és tartásdíj helyett eltegye láb alól az asszonyt. És akkor már a legjobb haverja, Ib (Nicolas Bro) nejét is, mert mindkettőjüknek elege van a túl melós házasságból, a szexmegvonásból és az elsárkányosodó (valójában mélyen boldogtalanná tett) feleségeikből.
Már ez a logika is fenomenális, ámde kijózanodva inkább lefújnák a kettős nejgyilkosságot, még ha ehhez transzvesztitának is kell maszkírozniuk magukat, és közben elásniuk és befalazniuk egy tucat hullát, akik a konyhájukba beköltöző, hirtelenkezű bérgyilkosnak sorra áldozatául esnek. Közben az asszonyok is összefognak, „egyenlő bánásmód” címszóval rendelnek a neten egy angol eutanázia-szakértőt, Mrs. Nipplesworthyt, aki Miss Marple pszichopata kiadásaként már annyira kínos figura, mint a mellbimbóval vicceskedő neve.
Bizonyára az előítéleteket akarta kifigurázni az eddig thriller és horror műfajban jeleskedő író-rendező, Ole Bornedal, de sokszor csak sztereotip, sértő közhelyekre futotta: az orosz bérgyilkos eszelősen vedel, ebben rosszabb még a polák feketemunkásoknál is, továbbá minden svéd (és az is, aki salsázik) buzi, a migráns taxisofőr meg csakis tálib lehet. A moziban legalább szégyenkezés nélkül röhöghetünk még a leggonoszabb, legalázósabb poénokon is, a sötétben úgysem látni, kitől jön a hang.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!