Mit csinálnak az emberek 21 nappal a világvége előtt? Csupa olyan dolgot, amit egyébként soha.
Vagy olyasmit, amit már réges-rég meg kellett volna tegyenek: véget vetnek egy rossz házasságnak, elszívják a legjobb szivarjukat, megpróbálják elveszteni a szüzességüket, felveszik a bundát és az ékszereket, melyeket soha nem volt alkalmuk hordani. Egyesek rabolnak-fosztogatnak, bérgyilkost fogadnak, mások többé nem mennek be dolgozni, elmondják a családtagjaiknak, mennyire szeretik, avagy hogy utálják őket, vagy csak egy barátot keresnek, hogy ne egyedül érje őket a vég. A „Míg a világvége el nem választ” egyszerre keserédes komédia, szúrós társadalomkritika, road movie és katasztrófafilm, ami talán már sok is a jóból. Lorene Scafaria első rendezése (saját forgatókönyvéből) azonban üdítően eredeti, könyörtelen fekete humorral és ugyanennyi bájjal mesél erről a képtelen helyzetről, melyben egy ügyefogyott fickóból a világ legszerencsésebb embere lesz.
Dodge (Steve Carell) neje olyan sebesen sprintel el tőle a végítélet hallatán, hogy Marion Jones is csak a hátát nézné. (Apró fricska, hogy a géppuskalábú asszonyt Steve igazi felesége, Nancy Carell játssza.) Kész szerencse, hogy az életközépi válságra csak pár napja maradt, bár ezt az időt is alaposan kihasználja, hogy megbánja egész életét. Mégsem gurul el a gyógyszere, mint mindenki másnak, de nem is dugja a párna alá a fejét, csak elindul megkeresni középiskolai szerelmét. Közben kiderül róla, hogy jobb napokat is látott, aztán csak hagyta, hogy bedarálja az élet, derék, unalmas balek lett. Még az ellen sem tiltakozik, hogy a nyakán marad egy kivert kutya és egy balhés, bonyolult fruska (Keira Knightley).
Ugyan Carell és Knightley Woody Allen és Diane Keaton óta a legfurcsább filmes szerelmespár, a rendkívüli állapotok miatt még az sem tűnik elképzelhetetlennek, hogy egész jól meglennének, legalábbis a hátra lévő pár napban. Mivel eddig egyikük sem járt jól választásaival, utolsó lehetőségként belekapaszkodnak egymásba. Carell ugyanazt a rezignált, szomorú kiskutyatekintetet hordozza mindvégig, mint amit A család kicsi kincse öngyilkosjelölt nagybácsijaként. Mégis van benne sárm, talán a mélyen titkolt romantikus idealizmus, amiben egymásra rezdülnek a jóval fiatalabb, ráadásul brit Knightleyval.
Csak úgy záporoznak az abszurd poénok: a világvége-híradóban feltűnik Jézus és Oprah Winfrey, mint az emberiség büszkeségei, az apokalipszishez szól a Beach Boys, de közben rácsodálkozhatunk egy tengerparti naplemente, az önzetlen szeretet, és a megbocsátás szépségére is. Az altruista „happy end” zavarba ejtő, de van benne vigasz: hiszen ha valakit igazán szeretünk, egy élet, de még egy örökkévalóság is kevés lenne vele.
(Forgalmazza a Fórum Hungary)
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
