Háttal nem kezdünk mondatot – ez az intelem nyilván mindenkinek a könyökén jön már ki. De mit kezdjük egy olyan kiállítás bemutatásával, amin jószerivel semmi mást nem láttunk, mint hátakat? Szigorúan nézve persze csak egy hátról volt szó, igaz, annak rengeteg állapotát megcsodálhattuk.
Jagicza Patrícia, aki munkáival tavaly elnyerte a KOGART Díjat, idén első önálló kiállításán mutatta be a múzeum galériájában, hogyan vélekedik a világról. Adódna az adekvát válasz: hátat fordít neki. A most bemutatott képeken ugyanis nemes egyszerűséggel a saját hátát örökítette meg – sokszor. Ez a hátat fordítás azonban vélhetően többről szól egyszerű közönynél, Jagicza képein ugyanis a testrész, illetve az azon hordott ruha, frizura, kalap, úszósapka olyan mondanivalót hordoz, amellyel néhol többet mesél el egy egész történetnél – vagy éppen jóval kevesebbet. Bár az alakoknak nincs arcuk, személytelennek egyáltalán nem nevezhetőek. Ez pedig messzebbre viszi az ember gondolatait – milyen mondanivalója lehet egy sapkás, sálas lánynak? Hogyan lehet kifejezni a szomorúságot, az örömöt, szerelmet? Persze kapaszkodónak még mindig ott vannak a címek: a „Köszönöm, Mama!” megjelölés a sapka és a sál, mint attribútum mellett elég egyértelműnek hat, és az „Ushanka” elnevezés sem meglepő az ushankát viselő alak alatt. Máshol azonban már koránt- sem ilyen egyértelmű a helyzet, így időnként az a benyomása támad az egyszeri érdeklődőnek, hogy egy olyan bennfentes, zárt körbe néz, ahol mindenki nevet a viccen, csak ő nem. Ha azonban túllépünk ezen a kellemetlen érzésen, és eltekintünk attól, hogy bizonyos előzetes tudás nélkül nem is fogjuk soha megérteni egyes képek valós mondanivalóját, más problémákon is rágódhatunk.
A hátat fordító alak arctalanságával általánosságot sugall, míg a köntös, amibe az alkotó bújtatja újra meg újra egyedi élményeket, érzelmeket, mondanivalót takar. Ha nincs arc, nincs személyiség sem – gondolhatnánk, ám a képek mégis önportréként értelmezendők, legalábbis ez derül ki abból, ahogy az alkotó újra meg újra, felismerhetően a saját hátát, és nem egyes, megnevezetlen, ismeretlen hátakat állít elénk. Mi történik pontosan? Szerepjátékról van szó, amelyben az alkotót kísérjük kísérletező útjára? Vagy valós helyzetek leképezéseként egyfajta rendkívül intim vallomás kukkoló szemtanúi vagyunk? Általános élethelyzeteket vagy egyszer megélt pillanatokat látunk? Minden nőről mesél Jagicza Patrícia vagy saját magáról? Az alkotói szándék ebből az irányból megközelítve nem teljesen egyértelmű, bár kétségtelen, hogy ráirányítja a figyelmet egy amúgy talán nem olyan nyilvánvaló tényre, miszerint a nők akár egyetlen blúz, kalap vagy konty segítségével is képesek kommunikálni.
Az Arctalanul címet viselő kiállítás ajánlójából kiderül, miről is van szó: „Jagicza Patrícia az arc eltakarásával és a »periférikus« személyiségjegyek kiemelésével próbálja meg feltérképezni a női identitást.” Ebből az irányból megközelítve a kérdést igazat adhatunk az alkotónak, hiszen képeiből kitűnik, egy jól megválasztott kabáttal elegáns üzletasszo nyok, egy hanyag sapkával gettólakók, egy színes frottírköntössel újra kislányok lehetnek a nők, csak tudni kell jól használni a meglévő eszköztárat. Akár minden nap, újra meg újra.
A fotorealisztikus „portrék” lenyűgözőségét az adja, hogy a vászonról szinte lelépő hátak különleges technikával, filctollal készültek, mégis szinte érezzük a bolyhos frottír, a hanyag selyem, a műszál és a vászon tapintását. Emellett azonban érezhető még némi identitás- és útkeresés is, ami egy fiatal művész esetében hátránynak semmiképp, előnynek annál inkább tekinthető. Egy biztos: amit egy hát el tud mesélni, azt Jagicza Patrícia háta már elmesélte.
A kiállítás február 9-ig látogatható a Kogart Galériában.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!