Ártatlan illúziók - Káprázatos holdvilág.
Az „évi rendes” Woody Allen-film a középmezőnybe sorolható az eddigi 44 opus közül: tüneményesen szórakoztatóak a karakterek, sziporkázóak a párbeszédek, gyönyörűen filmezték a francia Riviérán, kellemesen duruzsol a jazz és a ragtime, bámulatosan elegánsak a ’20-as évekbeli kosztümök és autók, csak az egykor gyilkos szarkazmust lágyítja a rendező egyre erősödő szentimentalizmusa.
A filmben most a kiváló Colin Firth testesíti meg őt, a gondolatait, kétségeit, racionális oldala küzdelmét a spiritualitás utáni vágyakozással. A színpadon világhírű „kínai” mágus, Wei Ling Su, civilben kukacos és mogorva angol uraság, aki szabadidejében csaló spiritisztákról rántja le a leplet. Persze nem lesz attól semmivel se boldogabb, hogy nem dől be holmi csodáknak meg varázslatoknak (hiszen ő maga az illúziógyártás mestere), mindenkinél mindent jobban tudó arroganciája viszont ingerli a környezetét.
Helybe megy a tasliért, mikor szakértőnek hívják egy médium (Emma Stone) leleplezéséhez: a hiúsága, illetve egy tengernagy kék szempár és egy bájos, szeplős mosoly elég is, hogy besétáljon a kelepcébe. Bár büszkeségét megtépázzák, és gyakorol némi önkritikát (no, nem sokat), végül még hálás is lehet, hiszen végre ráeszmél, hogy varázslat nélkül lehet ugyan élni, de miért kéne?
Még a csoda megvalósulása sem feltétlen szükséges, hiszen már az elképzelése és az az utáni vágyakozás is szebbé teszi az életünket, akárcsak a szerelemben. Ez a szép Allen „kései” filmjeiben, hogy egyre kevésbé szigorú önmagával és az emberekkel. Bár nem adja fel az elveit, már azon nevet, milyen makacsul ragaszkodik hozzájuk. Végül mégis enged, mivel jobb az ártatlan kis káprázat, mint egyedül ülni a mogorva, megkeseredett, magányos oldalon. Az élet nem szükségképpen tragédia, nem is dráma – feltéve persze, hogy megfelelő szögből esik rá a holdvilág.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
