Árvaképek

Éjszaka csörgött a telefon. Tamás a szomszéd szobában aludt; hallotta, hogy Pali őrült sebességben kapkodja magára a ruháit, Fruzsina meg álmos hangon kérdezősködik.

– Mi az? Mi történt? 

– Megtörtént! Érted? Megtörtént! Nem, ezt el sem hiszem. Ez lehetetlen! – ordította, és kurjantott megint két hatalmasat. 

– De micsoda? Mi? Mondd már!

– Az van, öregem, hogy kurvára létezik az a kibaszott gravitációs hullám… – Pali odafordult Tamáshoz, hosszú pillanatokra magára hagyva a százhúsz mérföld per órával alattuk kanyargó aszfaltot – és most meg is mértünk egyet. Érted?

Tamás nem értett semmit, de Pali pár percben elhadart szövegéből valami olyasmit szűrt le, hogy történt egy neutroncsillag-összeolvadás, ami gravitációs hullámokat keltett, és ezt sikerült mérni egy, pontosabban: két lézer-interferométerrel, először a fizikatörténetben, meg hogy Einstein jóslata valóra vált, vagyis, hogy mindebből valami olyasmi következik, hogy valóban van egy új dimenzió, mint az idő vagy a tér, ez pedig a gravitáció dimenziója; hogy valójában idő, tér és gravitáció egybe vannak hurkolva, de ez eddig csak egy távoli, szinte filozófiai sejtés volt, most viszont nemcsak kiszámolva van, hanem mutatják is a műszerek. Ráadásul a mérés nem esetleges, mert két nagy mérőállomás is ugyanazt jelezte, meg a Fermi, meg az Integrál gammasugártávcső is érzékelte, amiből elég pontosan lehet következtetni a helyre is, ahol a bespirálozódás és a robbanás történt, és most a világ összes távcsöve ugyanabba az irányba fordul, és ki tudja, milyen következményei lesznek a felfedezésnek, de égnek a vonalak minden kontinensen, és már most mindenki fizikatörténeti csúcspillanatról beszél…

– És majd folytatom, de most rohanjunk! Jaj de jó, hozod a géped? 

– Persze. 

– Akkor ez lesz a beléptetőkártyád. Te fogod megörökíteni a nagy pillanatot.

Pali úgy ragyogott, mint egy apa, akinek hármas ikrei születtek. Együtt rohantak be az intézet kapuján. Pali az előcsarnokban elhagyta a sálját, Tamás halászta össze. A liftet sem várta meg, csak rohant fel a lépcsőn, jó tizenhét emeletet, Tamás utána. Aztán végig egy hosszú, puha padlójú, széles, üres folyosón, át egy másikra; itt már volt pár ember. Rohantak át ezen is, egy közbülső, csarnokszerű téren keresztül egy másik hosszú folyosóra, amin már több tucat kutató ácsorgott, hangosan beszélgetett, nevetett, és próbált beférni egy ajtón.

Pali minden udvariasságot mellőzve félrevonta az előtte állókat – Tamás szorosan hozzátapadt barátjához, nehogy kívül rekedjen az eseményeken –, és átverekedte magát egészen a terem legvégében lévő sarokig, ahol egy számítógép villogott. Senki nem köszönt senkinek. Mindenki azonnal a számokat, mérési eredményeket mondta a másiknak.

Pali leseggelt a számítógép előtti székre, és úgy, ahogy volt, kabátban, kezébe gyűrt sállal, lihegve pörgette hosszan a képernyőn látható színes sávokat. Aztán kiosztott néhány utasítást, és elrendelte, hogy mindannyian vonuljanak le a konferenciaterembe fél négyre, vagyis hét perc múlva.

Itt többen röviden beszéltek a közvetlen eredményekről, és hogy stratégiai együttműködésre lesz szükség a többi intézettel. Ez volt a főkérdés. Kinek mi lesz a feladata, ki tud még a csapatából embereket mozgósítani.

Pezsgő durrant, poharak csilingeltek az üres épület belsejében. Minden enyhe fényben úszott, tele suttogással, halk morajjal.

Pali ekkor lépett oda Tamáshoz. Már nem a lelkesültség látszott rajta, hanem az átszellemült tettrekészség.

– Öregem, úgy tűnik, igazad volt.

 – Mivel kapcsolatban? 

– Az idővel. Csak azért érezzük lineárisnak, mert a síkjába vagyunk kötve. De ez a sík, most már tudjuk, bárhogy tekeredhet, görbülhet. Egészségedre.

Tamás a koccintás után nekiállt fényképezni; az ünnep csöndes komolyságába burkolózott konzultáló, koncentráló arcokat.

Pontosan erre készült a temetőben is az utolsó búcsúztatás végeztével. Mielőtt azonban ezt megtette volna, odahajolt a bátyjához, és súgva megkérdezte:

– Ez most a jelen?

 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!