Tom Hanks úgy robog át Budapesten a Da Vinci-kód legújabb folytatásában, hogy észre sem veszi a velencei kanálisok közt felbukkanó combinókat, sem a konstantinápolyi Keleti pályaudvart.

Ron Howard valójában bárhol forgathatott volna, mert a városdíszlet legtöbbször homályos, de nekünk különösen mókás felfedezni fővárosunk apró részleteit a hollywoodi szupermoziban, noha az amerikai és ázsiai szelfibotosok úgyis inkább az olasz, és a filmben a legvarázslatosabb török helyszíneket keresik majd fel, amiket mi is rögtön felírhatunk a bakancslistánkra.

Aki Langdon prof. eddigi kincskeresős, szimbólumfejtős kalandjait szerette, most hatványozottan izgulhat, mert a lassacskán Indiana Jonesszá tuningolt cambridge-i könyvmolynak ezúttal egy halálos vírustól kell megmentenie immár az egész világot. Míg ő a vírust kifejlesztő őrült tudós Dante-feladványait bogozza, versenyt kocogva az idővel Hans Zimmer monumentális zenéire, a sarkában loholnak a WHO ügynökei és csupa sötét, rejtélyes alak, bérgyilkosok és szerencselovagok, akik mind a vírust akarják megkaparintani.

Az akciójelenetek látványosak, a rejtélyek és a fordulatok egymásba érnek, és persze most is kapott csinos hölgy kísérőt (többet is) az amúgy teljesen aszexuális főhős, akiről végre kiderül az is, miért hűvösebb, mint Enrico Dandolo dózse velencei pincetömlöce.

Dan Brown ezúttal is minden történelmi és kultúrtörténeti részletnek alaposan utánajárt (vagy legalábbis meggyőzően állítja ezt), kicsit mégis olyan érzésünk lehet, mintha egy ismeretterjesztő csatornán néznénk egy ásítozó háziasszonyoknak szóló, hétköznapi tudományos sorozatot.

Langdon úgy is magyaráz, a nézőknek kiszólva, hogy azt érezhessük, mi is mindent értünk, sőt szórakozás közben hasznos új ismeretekre tettünk szert, amikkel simán lemoshatnánk egy északolasz társasutazáson az idegenvezetőt.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!