Még egy Robert Capa-kiállítás? Hiszen volt már az elmúlt években néhány… Hogy miért lesz újra meg újra aktuális a 20. század egyik legfontosabb fényképésze, arra ez a most nyílt tárlat a legjobb példa.
Aligha akad olyan a művészetére valamit is adó fotós, aki ne szeretne életében legalább egy olyan képet készíteni, mint Robert Capa. Megkerülhetetlen alkotó, aki nem egy, de több száz olyan fotót hagyott maga után, amelyek a mai napig érvényes alkotások. A Magyar Nemzeti Múzeum Robert Capa – A játékos című kiállítása épp ezt az örök érvényűséget igyekszik megmutatni.
A milicista halála, vagy a D-napon partra szálló amerikai katona képe soha nem válik elcsépeltté, hiába ivódott bele mára a vizuális kultúrába. Nem lehet elég közel menni a kép tárgyához – vallotta a művész, és mindent meg is tett annak érdekében, hogy a lehető legtöbbet mutasson be egyetlen képkockán. Akár portrét, akár tömegfelvételt készített, vagy éppen egy leomlott épület torzóját örökítette meg, képei egyetlen pillanatba is képesek voltak egész történeteket belesűríteni. Sokan gondolják úgy, hogy a fényképészek munkáinak többsége a szerencsén múlik. Jókor kell lenni, jó időben. És bár ez tény, valójában nem elég a megfelelő pillanat a megfelelő helyen – és erre a mai napig az egyik legjobb példa Robert Capa művészete –, a megfelelő szem és a kellő érzékenység is elengedhetetlen.
Robert Capa nem egyszerűen dokumentálta a világ háborúinak és békéinek történéseit. Ő ott volt, ahol a dolgok történtek, de ennél jóval többet is tett – értette és átérezte azokat az emberi sorsokat, amelyek a szeme elé kerültek. És ami a legfontosabb: kamerájának segítségével az egész világnak meg tudta mutatni mindezt egy olyan korban, amikor az embereknek szükségük volt arra, hogy a puszta hírek helyett a szemükkel is lássák a megtörténő borzalmakat. Capa dokumentált, de soha nem tudott kívülállóként mozogni egyetlen közegben sem. Tudósításaiban határozott állásfoglalás nincs, a háború bármely szereplőjében képes volt megmutatni az esendő embert, értékítélet nélkül, mégis szenvedéllyel, szeretettel. Capa nem a háborút, hanem az azt vívó embereket nézte, azt, hogy hogyan élnek, és hogyan halnak meg azok, akik akarva-akaratlanul a történelem alakítójává váltak.
És ami még fontos: bár elsősorban azért emlékezünk a nevére, mert megmutatta nekünk a történelem szégyenletes pillanatait, mégis meg tudott maradni játékos, az életet élvező és annak szépségeit is meglátó fotósnak. A kiállítás nem egy darabja készteti mosolyra a szemlélőt, a lóversenyek nézőitől az amerikai és orosz katona közti seftelés megörökítéséig. A tárlat emellett nem csak Capa fotóiból, hanem kortársainak visszaemlékezéseiből és korabeli újságok cikkeiből is szemezget, így a művész mellett megismerhetjük magát az embert is, a fürdőkádban órákig ücsörgő alakot, a szerencsejátékost és az elkötelezett mozgalmárt is, a hivatását a végletekig szerető és tisztelő művésszel egyetemben. Mindazt, ami Robert Capát azzá az egyedi, senkivel össze nem téveszthető fotóssá tette.
Capa nem egyszerűen kivárta a pillanatot, hanem elé is ment, sőt, bele is lépett, ha kellett. Sorsát is ez pecsételte végül meg – Vietnamban egy taposóakna vetett véget az életének 1954-ben. 41 évet élt, most lenne épp 100 éves. Hogy hős volt-e, vagy a hősöket bemutató művész, az ma már szinte mindegy is. A művészete ugyanis őt is, alanyait is halhatatlanná tette.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!