Godot-ra, ugye, hiába vártak, ám lapzártakor csak azon tűnődhetett az ember, vajon mikor hangzik el a királyi palotákban szokott kiáltás: Meghalt a nagykoalíció, éljen a nagykoalíció! Merkel és Schulz tárgyalócsapata – maguknak csütörtök esti határidőt szabva – úgy ült le a „végső” egyeztetésre, hogy az asztal mindkét oldalán tudhatták: alkudozni lehet, megegyezni muszáj.
Ellentétben a „jamaicai koalíció” tavaly őszi megpróbálóival, akik közül a liberális pártelnök eleve a kudarcra játszott, a két nagy német párt vezetői ilyen luxust aligha engedhettek meg maguknak. Vagy ha mégis, akkor még rosszabb helyzetbe lavíroznák magukat. Hiszen a megalkudás alternatívája új választások kiírása (egy kisebbségi kormány csupán ennek halogatása), s azon vélhetően mindketten veszteségeket szenvednének, miközben a politikai képletet megzavaró neonáci szélsőjobb további teret nyerhetne. Okos centrista (bal- és jobbközép) politikus ezt aligha tehetné azok után, hogy a centrum ereje vészesen megcsappant: az előző nagykoalíció még kétharmados támogatottsággal bírt, a szeptemberi választáson viszont már csak éppenhogy többséget szereztek együtt. De mára úgy alakult, hogy koalíciót elvetve többet kockáztatnak, mint azt felújítva.
Vagyis sem a politikusi, sem a pártmegfontolások nem írhatták felül a koalíciós kényszert. Amikor a – szavazás után újabb közös kormányzásról hallani sem akaró – szocdemek decemberre belátták, hogy a további vonakodással már többet veszthetnek, mint a beletörődéssel, viszont nemzetmentők lehetnek, jószerivel el is dőlt a dolog. Az e heti alkudozási hírek alighanem a résztvevők arcmentését szolgálták.
De hihető oka sem volt egyiknek sem az újabb fiaskóra. S ment is a párthuzakodás minden egyes kormányzási tételről, ahogyan amúgy egy igazi demokráciában szokás. Az SPD pedig kongresszusát is megszavaztatja a koalícióról: a – Merkelhez hasonlóan saját pártjában meggyengült – Schulz enélkül politikai öngyilkosságot követne el.
Valójában azonban választaniuk a koalíció és a káosz között kellett. Németország ugyan egészen jól viseli Merkel ügyvezető kormányzását, ám az Európai Unió mind kevésbé főhatalma hiányát. A berlini bizonytalanság Európát bénítja. Holott döntő év küszöbét léptük át: mit kezd az unió az euróval, a britekkel, az egységbontó keleti akarnokokkal. Nem véletlen, hogy a héten az egyik kulcskérdés volt megegyezni a közös uniós politikáról. Tehát a mélyebb integrációt sürgető szocdem elképzelés összeegyeztetése az óvatosabb kereszténydemokratával. Két párt eltérő koncepcióit a kérdések sorában akkor sem könnyű összehangolni, ha amúgy egészen jól eleveztek évekig a közös csónakban. Csakhogy aze heti alkudozásba belevágva, már egyik oldalnak sem lenne politikailag (és választáson jól eladható) alibije a Gro-Ko (Grosse Koalition) helyetti No-Ko esetére. S persze ez esetben egymást vádolva-hibáztatva kellene kampányolniuk, a többi párt nagy örömére. Ezért tudom most, péntek reggel nehezen elképzelni, hogy Berlinben dolgavégezetlenül álltak fel az asztaltól. Ámde, ha elvben megegyeztek is az új Gro-KO-ról, számos ördög lakik azokban a részletekben, s lévén a nagykoalíciónak sok ellenfele mindkét táborban, még megalkudásuk után is orra bukhatnak. Márpedig egy ilyen berlini bukás legalább annyira káros, sőt végzetes lenne a Nyugat (benne egyelőre hazánk) számára a kritikus döntések évében, mint volt esztendeje és azóta is Trump Amerikájának „kiesése”. Egy stabil német kancellár és kormány híján akkor is borús év várna ránk, ha mindenki sejti-tudja, hogy ez Merkel (Schulz?) utolsó dobása.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!