Az éjszaka újságja

Van egy vicc, amit lassan tíz éve minden egyes kocsmázás alkalmával elsütünk – már ha a helyzet úgy kívánja. Leírni nem tudom, mert sajnos sokkal frivolabb annál, mint ami nyomtatásban ildomos. Szőke nős vicc, olyankor mondjuk egymásnak, ha már kissé illuminált állapotban valamelyikünkről feltételezzük, hogy nem fog hazatalálni. A mára már legendássá vált Bohóc Újságban olvastuk.

Kezdő egyetemisták voltunk, amikor először belefutottunk a Bohócba. Budapest közepén, a Belvárosban esténként kiültünk egy-két sörre, és ádázul küzdöttünk az asztalunkhoz lépő idegen erők ellen. Volt a virágárus, akit csak egy legyintéssel küldtünk el. Aki cigit kért, annak azt mondtuk, hogy mi is úgy kértünk a másik asztalnál ülőktől. Aprót nagy ritkán kotortunk elő a zsebünkből, csak ha igazán szimpatikus volt, aki kérte – mégiscsak egyetemisták voltunk, az ösztöndíjból pedig nem lehet nagyvonalúan adakozni.

Volt viszont egy kivétel: a Bohóc. Ő minden pénzt megért. Menetrend szerint érkezett, enyhén kapatosan, kezében egy csomó papírlap, oldalára övtáska csatolva (benne az elmaradhatatlan tüske (feles)), pajtáskodva lépett az asztalokhoz, és mindenki örömmel fogadta. Az újság, amit árult, a Bohóc Oldalak a maga keresetlen bájával, helyesírási hibáival, néha rettenetesen rossz, de épp ezért rettenetesen jó vicceivel, és a közéjük ékelt versekkel, amelyekből az igaz szerelem olyan mélységeit ismertük meg, amelyekről addig sosem hallottunk, az első alkalom után törzsolvasóvá tett mindenkit. Meg a hozzá tartozó körítés: „Mindegy, mennyit adsz, jó az öt forint is, de a papírpénzt is szeretem” – valahogy így kezdődött mindig. Aztán jött néhány lenyűgöző bók a hölgyeknek, egy-két huncut történet az uraknak, pár általános érvényű meglátás, és persze maga az újság, amit mindig megvettünk. És nem csak mi, körülöttünk mindenki más is. A Bohóc elmaradhatatlan eleme volt az esti italozásnak.

És még ma is az. Hiába nőtt ki a környéken a bulinegyed, hiába nyílnak percenként új divatos szórakozóhelyek, a Kazinczy utca hamisítatlan légkörébe a Bohóc elévülhetetlenül beletartozik. Volt ugyan egy kis kiesés, ám ha az nincs, ma talán nem lenne dokumentumfilm sem róla, és nem készülne archívum egykori munkásságából.

Az történt ugyanis, hogy a Bohóc, vagyis Gorcsakovszki Ferenc tavaly nyáron eltűnt egy időre. A hiány érzékenyen érintette Kovács Kristófot, így amikor végre ismét összefutottak az éjszakában, úgy gondolta, hogy fontos lenne Budapest szubkultúrájának ezt az emblematikus alakját megörökíteni. Kristóf egyetemista, a Magyar Képzőművészeti Egyetem hallgatója. Mivel korábban is sokat beszélgettek, tisztában volt azzal, hogy Ferenc szeret mesélni. Egy délután a Bohóc leült a kamera elé, és válaszolt a kérdéseire.

A végeredményt pedig a közelmúltban egy hétköznap este megtekinthették mindazok, akiknek mond valamit a cím: Bohóc Oldalak. Nem ez lesz az idei év filmes szenzációja, az viszont már a bemutató estéjén is látszott, hogy sokakat érdekel Gorcsakovszki Ferenc élete. És ő elmondta, hogy mi az, amit tudni kell róla. Néha fanyarul, néha nevetve, néha borzongató tárgyilagossággal. Nehezen megélt családi viszonyok, börtönben töltött hónapok, a munkanélküliség kilátástalansága – egy könnyűnek nem nevezhető élet összefoglalása a film. Amiből árad a humor is, a Bohóc semmivel össze nem téveszthető humora. Viccek, amelyek nem mindig szalonképesek, de amelyeket mindig nevetve olvas az ember. Mesélt Katikáról is, a szerelemről, ami számtalan verset ihletett, a nőről, aki egy ideig vele járta az éjszakát, és meg-megállt egy-egy pultnál, hogy igyon valamit, amíg ő árulta az újságot. És a betegségről is, ami miatt tavaly nyáron eltűnt az utcáról: az alkohol pusztító hatásáról.

Ferenc ma már csak gyömbért fogyaszt. Azt iszik akkor is, amikor egy este összefutunk vele, és megkérjük, mesélje el, mit érez most, hogy dokumentumfilm készült róla. „Meglep, de nagyon jólesik” – így összegzi, szinte értetlenkedve a dolgot.

Büszke arra, hogy ennyien ismerik, de talán kicsit furcsának találja, hogy hirtelen a figyelem középpontjába került. Nem mintha nem szeretne ott lenni, sőt. Szeret beszélgetni, viccelni, udvarolni a lányoknak, összekacsintani a fiúkkal. Szereti az újságot írni, rajzolni, rengeteg története van. Tizenhárom éve járja nap mint nap az utcákat, meghatározott vonalon.

Az újság készítéséről csak annyit mesél: ha van ihlet, néhány óra alatt kész, máskor hetekig ül a készülő szám fölött. Hogy ma mennyire megy az üzlet? Azt gondolnánk, hogy a bulinegyed kiépülésével egyre jobban. Ferenc viszont nem így látja. Szerinte az utóbbi időben már a fiatalok sem a régiek, kevésbé közvetlenek, nem igazán tud leállni beszélgetni velük. Ettől függetlenül esze ágában sincs abbahagyni az újságot, csinálja, amíg van ereje, amíg vannak viccei, és van rájuk kereslet. Az pedig, már csak magunkból kiindulva, lesz még, bőven.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!