– Táncosként mi fogta meg a bábművészetben?

– Szerintem ez az egyik legérzékenyebb, legösszetettebb műfaj. A színházat a tánc oldaláról megközelítő alkotóként számomra izgalmas, hogy a tánc és a színház egy tárgyban – a bábban – sűrűsödni tud. Sokat gondolkodtunk, hogyan működhet ez a Müpa fesztiválszínházában, amely mindig egy kissé belakatlan tér. De épp ez a távolság kellett ahhoz, hogy meg tudjuk teremteni az illúziót, hogy ne tudjuk pontosan, ki báb, ki táncos, és létrejöjjön a varázslat, és egy élettelen tárgy életre keljen, önálló entitásként.

– A táncos mozgatja a bábot, vagy a báb a táncosokat?

– Előfordul, hogy a táncosok által mozgatott báb mozgatja a táncost, akár egy marionettfigurát. Máskor a táncos eljátssza a bábot, de az előadásnak nincs olyan szegmense, amely ne vizsgálná ezt az alá-fölérendeltségi viszonyt.

– Ez a mai magyar valóságra is rímel?

– Az előadás semmilyen konkrétum irányába nem megy el, inkább átfuttatjuk magunkon az emlékeinket, a személyeseket és a figurák fiktív emlékeit, és ezen keresztül a jelenbe érkezünk. Talán azt sikerült a lehető legteljesebben megfogalmazni, hogyan létezzünk ebben az ambivalens korban úgy, hogy a múltunkat ne fedjük el és ne tagadjuk le, hanem merjünk szembenézni vele.

– A színpadi vetítésben megjelennek Vojnich Erzsébet és Szűts Miklós festményei is. Milyen újabb dimenziót nyit meg a képzőművészet az előadásban?

– A filmzörejek, archív fotók és a festmények olyan atmoszférát teremtenek, melyek érzetükben megidézik, de nem konkretizálják a 20. század eseményeit. Azt a kort próbáljuk feleleveníteni, amikor a múzsa csókja még érhetett valamit. Amelyben Kokoschka gesztusa egyszerre volt botrányos és hihetetlenül bátor felvállalása annak, hogy ő a saját életének főszereplője lesz. 2016-ban mi is ezért küzdünk, csak egész más a tempó, ritkábban tudunk belesimulni a saját időnkbe, amit a személyiségünk megkövetel.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!