Margaret Thatcher nem lett szimpatikusabb, de ellenszenvesebb sem Meryl Streep Arany Glóbusszal jutalmazott és Oscarra is jelölt alakításától. Nem ő tehet róla: ha a pápa szerelmi életéről készített volna zenés vígjátékot a Mamma mia! rendezője, talán még abban is több pikáns részlet szerepelne, mint A Vaslady című filmben.
Phyllida Lloyd az ABBA együttes számait is nagyobb magabiztossággal csirizelte össze, mint az első európai miniszterelnöknő kivételes életútját.
A Guardiantől a New York Timesig mindenki dicsérte Streepet, míg a filmet szenilisebbnek tartották agg hősnőjénél is. Hiába van vasból a lady, a rendezés és a forgatókönyv olyan, mint az egyperces lágytojás. Szédülésig csaponganak visszaemlékezés, jelen és hallucináció között. A korszakos történelmi események a Falkland-szigeteki háborútól a berlini fal ledöntéséig épp csak súrolják a lexikonok vastag betűs felsorolásait. A brit belpolitikáról, a miniszterelnöksége alatt zajló óriási szakszervezeti sztrájkokról, vagy az északír konfliktusról be kell érnünk közhelyes dialógusokkal átkötött archív bejátszásokkal. Még Thatcher jelentékeny külpolitikai működéséből is csak annyit látunk, hogy kedélyesen táncolt Reagannel, majd Gorbacsovval. (Mellesleg támogatta a vörös khmereket, ellenezte Németország újraegyesítését, terroristaszervezetnek titulálta a Mandela vezette Afrikai Nemzeti Kongresszust, és még sorolhatnánk, miért is vitatott személyiség.)
Ez a felszínesség azonban lehetőséget adott volna arra, hogy az emberrel foglalkozzanak. Például azzal, mekkora árat fizetett a hatalomért. Ugyan látjuk, hogy magukra hagyta az akkor ötéves ikergyermekeit, akik könyörögtek neki, ne menjen Londonba, mikor képviselővé választották 1959-ben. Még a férje is kis híján vele veszett az 1984-es brightoni IRA-merényletben. Ám ezeknél sokkal hangsúlyosabb volt, milyen frizurát viselt a választásokon és hogyan bámulták képviselőtársai a körömcipőjét. Csakhogy nem ettől lett Thatcher a XX. század egyik legbefolyásosabb nőalakja, aki első nőként vezetett nyugati demokráciát. Ennél még legvérmesebb ellenségei is többre tartották.
Másodpercekre ugyan felcsillan a tűz a szemében, de nem tudjuk meg, miért tört ilyen nagyra a fűszeres lánya. Hacsak azért nem, mert – ahogy többször is elmondta – jobbá akarta tenni a világot, és esze ágában nem volt teáscsészéket mosogatni. Az élet persze igazságtalan, utolsó képünk róla épp az, ahogy a mosogató fölé görnyed. Egyáltalán nem megdöbbentő egy nyugdíjas nagymamitól. Az a kínos, ha azt hitte, az idők végezetéig ő lehet a Vaslady. Legalább itt elfért volna egy csöpp irónia, ám a filmesek túlságosan is szerették hősüket. Ezzel Streepet is gúzsba kötötték: nem tudott kiteljesedni sem az első asszony diadalában, sem a bukott politikus, majd magára hagyott, hanyatló szellemű öregasszony tragédiájában. Hiába a precíz átalakulás, hajszálra élethű hanghordozás, a maszkos öregítés, meg a jellegzetes kis rés a fogsorán, még ő sem férkőzött közelebb Thatcher lényéhez, mint a nézők. Nem tudom, a Vaslady megnézi-e a filmet, de joggal érezhetné inzultusnak portréját, és úgy leiskolázná az elkövetőket, mint fénykorában valamennyi ellenfelét, de még saját minisztereit is.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
