(Részlet a regényból)

Az iskolában újra és újra tűnődésre késztet saját állandó fontoskodásom, az állandó kötözködés. Amikor bele kéne nőnöm a remélt és megígért világba, akár ha kesztyűbe, távolodni kezdek tőle. Mivel az osztálytársaimmal már nem beszélek, kényszeresen keresem a kapcsolatot a tanárokkal. Fordított parainéziseket írok, figyelmükbe ajánlok néhány módszertani javaslatot. A kémiatanárnak írott levelem egyszerre könyörgés azért, hogy ne buktasson meg, egyúttal rögtönzött beszámoló aktuális olvasmányaimról: Burgess, Vonnegut, Kesey, de elsősorban Burgess, nem is csak a Gépnarancs, inkább az Egy tenyér ha csattan, a kézírásom olvashatatlan, hát begépelem újra, kinyomtatom valahol. Már van e-mail címem a lassú Egon levelezőrendszerében, melynek egy dromedár a szimbóluma. Stílusom nehézkes és arrogáns, szóhasználatom nyilvánvalóan pillanatnyi irodalmi élményeimből származik. Úgy vélem, a szabadságnál nincs fontosabb az életben. A kémiaoktatás azonban aszimmetrikus viszonyban áll a szabadsággal. Jobb, ha békén hagyjuk egymást. Büszkévé tett a dolog, remegve vártam a választ, élveztem a helyzet kilátástalanságát. Minden gondolatommal abba kapaszkodtam, hogy tettem lázadás, és ennyiben transzcendálni képes a szavaimon óhatatlanul átütő modort. A század nagy filozófusa, Heidegger úgy gondolta, hogy a tudomány képtelen artikulálni a Semmire vonatkozó kérdést. Ezzel magam is egyetértek. Talán érdemes elgondolkozni azon, hogy a Tanár úr, mintegy jelezve a problémát, lemondjon a páros számú órák megtartásáról.

Késő délután volt óránk megint, akkor számíthattam legkorábban valamilyen reakcióra. Az óra előtti nagyszünetben süteményevő versenyt rendeztek a díszterem előtt. A kihívás váratlanul ért, de ismeretlen késztetésnek engedelmeskedve leültem a nehéz krémesek, a betonkemény dobostorták és a porszáraz mákos sütemények elé. Amikor megfújták a sípot, tömni kezdtem magam. Régi idők emlékei, öklendezések, gyomorgörcsök, megsárgult vécén eltöltött izzasztó órák réme sejlett föl előttem, ám mindez nem segített abban, hogy felidézzem a mértéken túli fogyasztás művészetének alapszabályát, melyet pedig éppen a pártirodában sajátíthattam volna el: a türelmet. Nagy igyekezetemben ugyanis, hogy a rendelkezésre álló idő alatt minél többet elfogyasszak a kis jószágokból, még nyelni is elfelejtettem, és erre a mulasztásomra már csak akkor döbbentem rá, amikor robbanásig tömtem a szájüregem. Innentől se ki, se be, fulladási rohamomban felpattantam, végigrohantam a folyosón, berontottam a mosdóba, és tíz ujjal kapartam magamból az édességet. Öklendezni sem tudtam, így valóban ki kellett bányásznom az időközben megkövült darabkákat. Rémületemben még arról is megfeledkeztem, hogy az orromon továbbra is levegőt vehetnék. Fulladás általi halálra ítéllek. Ahogy a vécécsésze fölé görnyedve küzdöttem a csempe imaszőnyegén térdelve, és a fanyar kamaszvizelet állatkerti aurájában rimánkodtam az életemért, leküzdhetetlen erővel tört rám a gondolat, hogy valójában nem süteményeket, hanem ürüléket erőszakoltam magamba.

A kémiatanár félrehívott az óra után. Nem tudta, sejthetően nem is akarta leplezni, hogy szórakoztatta a levelem. Megegyeztünk, hogy amennyiben valami közelebbről meg nem határozott minimumnak eleget teszek a következő hetekben, nem fog megbuktatni. Megkérdezte, hogy miket olvasok még, mire készségesen beszámoltam a legfrissebbekről. Ezt követően az iránt érdeklődött, akarok-e továbbtanulni, mire igennel feleltem. És milyen területen? Jogász szeretnék lenni. Mostanában az foglalkoztat, pontosan hogyan határozható meg a Törvény és a Szabály közötti különbség. Ez is a szabadság kérdésével függ össze, kérdezte. Minden bizonnyal igen.

Visszatérek a körzetbe. Könnyű belopakodni a Lánchíd mellett lebegő stégekre, ezeket senki nem őrzi. Imbolygó tákolmány az egész, a hídon meredező vaskampót átugorva máris a gombokkal pettyezett, fekete fémpadlón találhatja magát az ember, hogy onnan lógassa lábát a pár méterrel lejjebb csobogó víz párájába. Nézheti a Hold félreszabott karéját, átadhatja magát a kedély Mélies-asszociációinak, vagy megfigyelheti a túlsó part egy-egy élemedett épületét. Az anorexiás, hínárszínű háztömb éppen csak beékelődött a rakpart szabadon maradt szegleté- be. Mellette egy rozsdabarna képződmény atyai rosszallással hajol az ilyenkor gyér forgalom fölé. Másmilyen is lehetne ez a város, plasztikusabb az ismertnél, különösen Pest szmogtól szürke kanálisainál. Csak egy apró változásra volna szükség, egy apró kattanásra, mint amikor a kulcsot fordítják el a zárban: tikkun. Innen nézve úgy tűnhet, hogy Alsó-Buda változatos domborzata, a hegyek titkokat rejtő tehéngyomrai és az utópikus házikók olykor felvillantják egy másik, rendezettebb élet lehetőségét, ahol ritka vendégek a fóbiák, és általában emberből, patkányból is tizedannyi van.

Csak egyszer hittem el, hogy ennek mélyebb megtapasztalásához elegendő csupán átsétálni a hídon, a bőgő oroszlánok császárbüsztjei között. Egy kocsmába érkeztem, záróra volt, a pultos szánakozva közölte, egyébként sem szolgálna ki. Sétám azonban nem volt teljesen eredménytelen. Felismertem, hogy csak egyetlen világ van, mégpedig az, ahol mi lakunk. Még a svábhegyi szuterén is afféle pesti kirendeltség, határváros, nem véletlen, hogy Budáról mindenhonnan a Parlamentre látni. A kastély nem létezik. Amennyiben mégis, nem több, mint néhány elszórt bérház a többi között. Nem egy túlnan, még kevésbé egy odafönt.

A házsorok után ismét a vízhozamot figyelem, kalkulálok. Vajon mindaz, amit a vécén lehúzunk, rögtön ide ömlik, átcsorog az Akadémia épülete alatt egy csatorna sötét belsején? Vajon, ha szerencsém van, megfigyelhetem a sajátomat? A nővéremét? Bámulatos, ahogy az angolvécé színre viszi az exkrementum agóniáját, majd átadja a salakot a csatornáknak. Az a sárga folt esetleg, és talán az, a habok közül egy pillanatra kiemelkedő, szilárdnak tetsző tárgy, mely mintha segítségért kiáltana? Anyám is lejár ide, nem jön ki a mólóra, a parton felállított padok egyikén ücsörög, onnan nézi a hullámokat. Itt ül minden hajnalban, négy-öt óra körül, tűnődik, mielőtt továbbmenne futni a Margitszigetre, és azután is, hogy végzett a köreivel, ide telepszik le, nézi a család hulladékát, ahogy sodorja a nagy folyó. Ez a gyökértelenség, ez a kiragadottság az egyébként érvényes összefüggésekből, a víznek ez a lágy delíriuma végül mindig egyetlen követelésben ölt alakot. Fulladás általi halálra ítéllek. Vagyis, vesd magad a hullámok közé. És a követelés mellett felsejlik egy ígéret. Moly szárnya rebben a gyertyaláng közelében. Van ebben félelem is, ahogy Kafka félt a beleömléstől, a találkozástól, és ahogy félt ettől Rilke és Walter Benjamin is, aki talán szintén a találkozást igyekezett elodázni, amikor azt írta kedvesének: Semmi sem győzheti le a türelmemet. Kafka még a reggeli tornagyakorlatok elmaradásától is fél. Attól, hogy a tükörben visszanéző arc egy napon azt mondja neki, többé nem írhatsz. A nőtől és a végtelen víztől fél, és a fulladástól, amely összekapcsolja egymással a levegő és a víz elemét. Átcsordulni és megfulladni ugyanaz, mindkettőt ugyanaz a félelem tartja távol és hívja ki. Mert akkor már nem lennék többé egyedül.

 

Bartók Imre új, a Jelenkor Kiadónál megjelenő önéletrajzi, család- és nevelődési regényét június 8-án a Margó Fesztiválon mutatják be a Petőfi Irodalmi Múzeumban 18 órai kezdettel.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!