Batman, a Bad Man

Bale ma este a legjobb ka­­rakterszínész Golden Globe-jának legesélyesebb vá­­rományosa egy olyan filmben (The Fighter), amit „nekem” csinált. Tizenöt kilót dobott le, szakadt kábszeresekkel kvaterkázott, leszokott az érthető beszédről, nem aludt, nem evett és szinte belehalt érte, de olyat tett a vászonra, hogy a széket markolja tőle a néző. Izzó tekintetét és szigorúan privát énjét nem hagyta otthon, amikor a film amerikai bemutatójának napján interjút adott a Vasárnapi Híreknek.

– A film egy megtörtént eseményt dolgoz fel, tehát ez a szétesésből visszakapaszkodó Dickie létező figura. Talál­­kozott vele?

– Persze. Hatalmas arc, tele élettel, ami nem derül ki róla a vége főcímben. Saját nyelvén beszél, amit Dickinese-nek hív, minden szó mást jelent, mint az angolban. Telefonon esketett meg, hogy megtanulom, különben nem fogunk szót érteni. Betartottam. Ezek után három hétig lógtunk együtt abban a porfészekben, ahol él, az összes lepukkant drogtanyát becsavarogtuk, én meg csak lestem, mekkora köztisztelet övezi a szakadtak körében. Az egész kisváros, az összes bűnbanda keresztnéven szólítja, jobban ismerik, mint a polgármestert. Aztán végig ott volt velem a forgatáson, és jókat derültünk, hogy a stáb egy kukkot se ért abból, amit fecsegünk. Így könnyű volt megfogni a figurát.

– Mennyi maradt meg Christian Bale-nek Dickie energiájából? Mert önt nem véletlenül könyvelte el úgy a sajtó, hogy rendkívül visszafogott és tartózkodó.

– Hogy ki vagyok civilben, az a magánügyem. Nem rocksztár vagyok, hanem színész, akit azért fizetnek, hogy mások bőrébe bújjon. Tehát abszolút lényegtelen, hogy Christian Bale mit vitt haza a figurából. Az meg végképp nem tartozik a nyilvánosságra, hogy Christian Bale reggel ilyen, délben olyan, este meg amolyan, és tegnap más volt, mint amilyen holnap lesz. Én is változom, maga is. Ha kell, átlényegülök valakivé, aki mások szemében esetleg abnormális, az én szememben meg nem az, mert befogadom és értem. Ahhoz, hogy valakit megérts, először is az kell, hogy befogd a szádat és odafigyelj. Nem véletlenül az a reputációm, hogy csöndes és zárkózott vagyok, amikor dolgozom. A színész olyan, mint egy tábla, amit éppen letöröltek. Üres. Várja, hogy teleírják a figurával. Az én csöndem abból a várakozásból fakad, hogy kong a fejem és a lelkem, várom, hogy a figura kézen fogjon, mondja meg, mit akar tőlem és vezessen.

– Gyakorolta Dickie-t?

– A párbeszédeket soha, csak a figurát, és a feleségem sokszor rajta is kapott, mert olyankor nem vagyok egészen magamnál. De hiába csiszoltam majdnem tökéletesre, a kamera előtt folyton azon kaptam magam, hogy improvizálok. Mert az agyam vagy a lelkem csücskéből előjött valami, amit Dickie-től lestem el.

– Dickie nem tett szemrehányást, hogy ennyire hitelesen – és nem mindig szimpatikusan – ábrázolta?

– Magáról csak annyit mondott, Christian, én rendesen elkúrtam az életemet, ezen nincs mit szépítened, de nem lenne jó, ha az anyámat és a nővéreimet kifiguráznátok. Most, hogy többször megnézte a filmet a próbavetítéseken, már dagad a lelke, mert mindenhol állva tapsolják. Lenyugodott, hogy nem romboltam szét az imázsát. Mielőtt elkezdtük a forgatást, megköszöntem a szívességet, hogy filmre vihetjük az életét, de onnantól úgy voltam vele, hogy a többit hagyja rám. Nem kell, hogy tetsszen neki. Nem kell, hogy a szárnyai alá vegye. Gondoljon, amit akar, nem számít. De valamit jól csinálhattam, mert máig beszélő viszonyban vagyunk, sőt, ma már nem sír, hogy a dicsőséges sportmúltjából szinte semmit nem mutattunk meg, és olyan alkotói szabadsággal kezeltük az életét, amilyet jónak láttunk. És azt is érti, hogy bele kellett férnünk két órába.

– Rendkívül érdekes ennek a családnak a belső dinamikája. A fiúk klasszis öklözők, mégis beletörődnek, hogy matriarchátusban élnek.

– A megszokás nagy hatalom, és ezt a családot az érzelmi kisülések tartják össze. A fizikai összekapástól a teljes összeborulásig véresen őszinték egymással. Ráfoghatnánk, hogy kelta vér, de ilyet a kelet-európai családoknál is láttam. Ördögi kört zár szorosra ez a dinamika, mert a végén a srácok már nem tudják, hogy a család a legnagyobb kerékkötőjük vagy a leghűségesebb barátjuk.

– Mikor belépett ebbe a szobába, az jutott eszembe…

– …hogy Krisztus vagy Charles Manson. Mióta kopaszra borotváltattam a fejem, ezt a kettőt kapom. Pedig csak tüntetek, hogy most egy darabig munkanélküli vagyok!

– Semmi Batman?

– Ha tudnám, mondanám. Beszéltem Chris Nolannal, de egyelőre semmi, majd szól, ha aktuális. Dolgoztunk már eleget együtt, vakon megbízom benne. Nem kamuzik.

– Ki a példaképe, ha egyáltalán van ilyen?

– Az apám. Egy percig se lehetett unatkozni mellette. Mindig produkált valami meglepőt. Néha összekaptunk, de piszkosul hiányzik. Más anyagból szabták, mint engem, de mellette nőttem fel. Ő nevelt.

– Ezt Christian Bale mondja, vagy egy figura, akit Christian Bale játszik?

– Magára bízom. Találja ki.

– Dickie aggályait értve, ha most visszagondol a saját 36 évére, jó film lenne? És eljátszaná saját magát?

– Egy jó filmes bárkinek az életéből tud jó filmet csinálni, mert minden embernek megvan a maga sztorija. Ha érzékenyen nyúlnak hozzá és komplexen ábrázolják.

– És ha egy rossz filmes kezébe kerül?

– Akkor kimaradnak az emberi nüánszok és kétdimenziós klisé lesz a film. Suszter maradjon a kaptafánál, és csináljon inkább akciófilmet.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!