AKI A SÍKSÁGOT LÁTNI AKARJA, annak meg kell másznia a hegyet. Aki Richard Wagner zenéjét akarja igazán hallani, annak a Zöld Domb lankáit kell megszelídítenie. Bayreuth majd’ másfél évszázada a Wagner-rajongók szentélye.
Az esélye annak, hogy valaki jegyet kapjon a 142 éves Bayreuthi Ünnepi Játékokra, csupán egyetlen dologgal függ össze: a várólistán eltöltött évek számával. A fellépők népes seregén kívül talán csak a német kancellár lehet biztos abban: minden év július 25-én, az adott évad premierjén helye van a Zöld Dombra épült színházban. Jelentem: bebocsáttattam a Festspiel hausba. A templom ajtaja kitárult. Négy, éjszakába nyúló operadélután négy nehéz fajsúlyú Wagner-operával. Időutazás a nürnbergi mesterdalnokokkal, feszültségtől vibráló Lohengrin a trafóházban, egy újabb este a több száz éve bolygó Hollandival, s végül egy azerbajdzsáni olajfúrótorony árnyékában a Walkür.
A Zöld Domb hangulata egyszerre emelkedett és laza. A Bayreuthi Ünnepi Játékok egy igazán cool fesztivál, ahol a wagnerista látogatók tucatjai nem restek hagyni a fenébe a színházzal szomszédos drága és puccos éttermet, s a hosszú, egyórás szünetekben a színházépület feletti parkolóban, hatalmas Audik, BMW-k és Mercedesek csomagtartóinak árnyékában piknikeznek. A hűtőtáskákból előkerülnek a boros- és pezsgőspalackok, az otthonról utaztatott elegáns üvegpoharak. Innen nézve már senki sem gondolná, hogy ez a világ egyik legbevehetetlenebb kulturális eseménye.
A fesztivál egyik sikerfaktora épp időtlenségében és megközelíthetetlenségében rejlik. A Zöld Domb nem Iváncsa, búcsúkor. Hogy mi változott az elmúlt másfél évszázadban a Richard Wagner tervei alapján megépített színházépületben? A válasz egyszerű: szinte semmi. A globális felmelegedés szele nem érintette meg az épület örököseit, fenntartóit, de még a 2015-ös teljes körű felújítás kivitelezőit sem: a Festspielhaus továbbra sincs klimatizálva. Szellemes fricska A bolygó Hollandi rendezőjétől, Jan Philip Glogertől a fonókórus „reinkarnációja”: a szorgos nősereg ventilátorokat dobozoló női kar képében jelent meg, mármár örkényi abszurddal körítve a főhősnő Senta megszállott alakját. S amikor az előadás végén a Hollandi ismét vitorlát bont, a díszlettervező egy szintén ventilátort ábrázoló hatalmas fehér vászonnal intézte el a sokárbocos kísértethajó tengerre futását. Kánikulában az előadások végén úgy rohannak ki az elegáns nők a fesztiválszínházból, mintha a szülőszobáról távoznának. A férfiak? Még inkább.
Bayreuth mindig is a zenei és színházi újítások központjának számított. A repertoár statikus, A Nibelung gyűrűje tetralógián kívül hat operát – A Rajna kincse, Parsifal, A bolygó Hollandi, Lohengrin, Trisztán és Izolda, valamint a Tannhauser – játszanak a zeneszerző életművéből. Olyan konstans elemek ezek, amelyek a zenedrámák variálásának széles lehetőségét biztosítják. A fesztivál nemcsak az adott év premierjével hoz újat – idén ez a Lohengrin feminista színezetet kapó színpadra állítása az első amerikai rendezőként a Festspielhausban megforduló Yuval Sharon közreműködésével –, de a bayreuthi tízes kánon régebb óta játszott darabjai is bőven tartogatnak meglepetéseket.
A Wagner-színház közönsége nincs híján kritikai élnek, mint ahogy a tetszésnyilvánítás is más léptékben történik, mint amihez a honi operaházakon nevelkedett néző szokott. Sikert úgy még nem ünnepeltek idehaza, mint ahogy tette azt az az 1925 néző – ennyien férnek el a nézőtéren – A nürnbergi mesterdalnokok július 28-i előadásának végén. A tavalyi bemutatót – amit idén is változatlan formában játszanak – a fesztivál történetében elsőként rendezhette zsidó származású rendező. Az ausztrál Barrie Kosky azt a – Wagner esetében rendkívül ellentmondásos – kérdést feszegette az előadásban, vajon mennyire árnyékolja be a zeneszerző művészetét az antiszemitizmusa. A XVI. századi dalnokverseny a
II. világháborút lezáró nürnbergi per tárgyalótermében végződik. Kosky alapvető megközelítésében Wagner operái elsősorban magáról Wagnerről, az emberről beszélnek, nemcsak a Parsifal, a Lohengrin, a Tristan, de a Mesterdalnokok Hans Sachs-a is Wagner legszemélyesebb sze mélyét képviseli. Azon csak kevesen akadtak fel a Bajorországot betöltő örömmámorban, hogy a Mesterdalnokoknak néhány, a tavalyi énekesi teljesítményhez képest megkopott, ám a németek által szemmel láthatóan igen kedvelt, éppen ezért éljenzéssel búcsúztatott énekesén kívül egyetlen nagy hibája van: a műfaja. A dalnokversenyről szóló opusz nem vígopera. Törődjenek bele a legnagyobb wagneristák is a beletörődhetetlenbe: Wagnernek nem volt humora. A német nemzet drámai sorskérdéseibe vásárira sikerült ripacskodás vegyül, olykor zavarba ejtően bugyuta színészi alakításokkal.
Idén újdonságnak számított A Walkür 2013-as rendezésének újbóli színpadra állítása – ami azért is különös, hiszen a Ring-tetralógia operáit nem szokás külön játszani. Ennél nagyobb érdeklődést keltett a karmester személye: a zenekar élén ebben a szezonban Placido Domingo áll, akit a fesztivál művészeti vezetője, a zeneszerző dédunokája, Katharina Wagner kért fel. S bár a spanyol sztártenor tekintélyes karmesteri teljesítményeket tudhat maga mögött az elmúlt tíz évben, teljes Wagner-operát még soha nem vezényelt. Az ellenszenv tapintható volt a 77 éves újonccal szemben azon a felemásra sikerült július 30-i előadáson. A karmesteri teljesítményét követő lehangoló fújozást bizony jól lehetett hallani a zenekritikusok közelében ülve. A hőstenor Stephen Gould (Siegmund) és a kiváló bayreuthi zenekar veszítette el néhány ritmus erejéig a tempót, az első felvonás az elvártnál lassabbra sikerült – s a kritikusok csúnyán, szigorúan büntettek. Pedig Domingo dirigálásával sehol a világon nem lett volna gond, az itthon megszokotthoz hasonlóan szólt szinte minden. Mentségére legyen mondva, nem fulladt csöpögős hömpölygésbe a leg fülbemászóbb Wagner-dallamokat felvonultató, épp ezért önmagában a népszerűséghajhászás komoly veszélyét rejtő előadás, Pesten ezt simán üdvrivalgás követte volna, s nemcsak azért, mert a név erre kötelez. De Domingo bukását a vájt fülűek szinte várták. Bár két alkalommal is énekelt a Wagner-világot jelentő deszkákon, fellépett Parsifalként és játszotta épp a Walkürből Siegmund szerepét 18 év vel ezelőtt, az ítészeknek ez kevésnek bizonyult. A maestro nem dőlt be a sekélyes tapsikolásnak. Méltósággal, egy fejbiccentéssel ismerve el „vereségét”, távozott. Vigasztalásul, ha mint karmestert nem is, mint tenort még mindig sokan szeretik Domingót. Például az a nő Párkányban, akit épp a hetekben tartóztattak le: 16 éve, reggeltől es tig megállás nélkül terrorizálta szomszédait Domingo egyik áriájával.
A LEGÜDÍTŐBB: a fesztiválszínháztól öt perc sétára, a parkolón túl lévő Kneipp-fürdő. A 35 fokos hőségben fecskére, ingujjra vetkőzött csokornyakkendős urak, uszályukat nyakukba kapó hölgyek áztatják karjaikat, s lépdelnek a Wagner-kortárs találmányában, a hideg vizes medencében, majd a kavicsokon. Jobb, mint egy skandináv vígjáték.
A LEGSZÓRAKOZTATÓBB: zenekritikusok közt ülni. Árgus fülekkel ülve jegyzetelnek, süketen is érzi, látja, tudja a közéjük keveredett civil, itt valami megbocsáthatatlan és jóvátehetetlen történt. Velejéig gonosz mind. Különös ismertetőjegyük: zenén át lélegeznek. Székükből időnként felemelkedve – előélettől függően – vezényelnek vagy dúdolják a dallamot, mélyen magukba vetett hitük szerint jobban, mint a színpadon vagy a zenekari árokban lévők. Elégedetlenségüket fejcsapdosással, hangos ciccegéssel, többnyelvű kommentekkel adják a nézőtér tudtára. Nem tudnak viselkedni, tisztelet a kivételnek. Színház a színházban.
A LEGMEGLEPŐBB: minden Bayreuthban sem tökéletes. A hang illékony, az operaénekes nem minden esetben jó színész, a rendezés sem mindig érthető. A hibák, bakik, tévedések a szent áhítattal átlengett helyből egy szerethető, természetes közeggé varázsolják a Festspielhaust.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
