Bächer Iván: Sárközy Elga

Tényleg az volt, fordító.

Csecsemőkorom óta ismertem, gyerekként minden nyáron legalább két hetet a házában töltöttem, előbb Baján, majd évtizedeken át Dömösön. Az egyik legigazibb pótanyám volt.

Emlékeimben leginkább így marad meg: fekszik az ágyon vagy ül a kisasztalnál, és fordít. Az ágyon szótár és macska. Fordít reggel, fordít este, fordít éjszaka. Olvassa a német vagy angol nyelvű könyvet, és máris írógépeli a magyart. A végén már szövegszerkesztőt használt, persze. Sok száz könyvet fordított magyarra: szépirodalmat, szakácskönyveket, Konrad Lorenz összesét, Brechtet, Grasst, Canettit, kutyás és macskás könyveket. A kiadók, szerkesztők az utolsó percig adtak munkát neki; a régi iskolához tartozott még; megbízható volt, pontos, gyors, húsz órákat is dolgozott egyhuzamban, ha kellett.

Nyelvtudását, kultúráját szülővárosából, a csudás befogadó városból, a soknemzetiségű, sokkultúrájú, de mégis kompakt szellemiségű Bajáról hozta.

Színművészetit végzett, Molnár Gál Péter osztálytársa volt, az utolsó években vele rándultunk át Visegrádról Dömösre, míg csak Péter azt nem mondta: Pista meg fog halni, mi meg most voltunk itt utoljára. Úgy lett. És most már… Szépen, lassan elment egy egész nemzedék. (Ki ne ismerné azt, amikor az utolsó nagyszülő temetése után az apa vagy az anya így szól: most már mi jövünk. És akkor a gyerek megvonja vállát, és vág egy pofát. Hát most már nem vág.)

Elga otthonosan mozgott a színészek, a filmesek, az írók és muzsikusok és mindenekelőtt a macskák között. Mindig volt macskája, általában kettő, az övé volt a világ tán legnagyobb macskája is, Nokedli, akkora volt, mint egy jól megtermett puli.

Ifjú korában a férj és a két fiú mellett nagy házat vitt, sok vendéggel, és nemcsak nagyot, de szépet is: roppant ízléses lakberendező volt, férjében, a zeneszerző Pistában pedig egy aranykezű erdélyi ezermester veszett el, de megkerült.

Az utolsó két évtizedben aztán elcsendesedett, és megült a pesti és a dömösi ház is; aki tudja, milyen az, mikor egy ház, egy lak, egy élet megreked, nem tétetik már hozzá, nem kerül bele új, legfeljebb eltűnik néha némi lom, egy szép kép, egy zongora.

De a konyhában éppúgy porosodnak, fakulnak ugyanazon eszközök, ibrikek, fűszerek, a kamrában éppúgy sorakoznak katonás rendben a gusztusosabbnál gusztusosabb egzotikus, tarka dobozok, mint gyerekkorodban. Csak amikor egyet kézbe veszel, akkor látod, hogy bizony a fügekonzervnek a szavatossága már lejárt, huszonkét éve éppen.

Felnőttek az unokák is, zömük persze külhonban próbál szerencsét. Maradt a munka, a könyv, a fordítás, a macska, és a gyönyörű és a fájdalmas emlékek szétszálazhatatlan, megkövült, súlyos gombolyagja.

Nyolcvanegy év egy pillanat, ennyi volt, most már lehet békében nyugodni, Elga.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!