– 150 kilogrammos sztriptíztáncosnő, sétafikáló keménykalapos urak, szipkából cigarettázó kosztümös vagy éppen meztelen hölgyek, transzvesztiták, erotikus fotószalon – igazi bohémtanyává változott egy alvajárós éjszakára a Noctambulo kötet bemutatójául választott belvárosi helyszín. De e sokszínűség olvasói szinten is megjelenik? Mit gondol, bármelyik kultkönyvének, az Egyetleneimnek vagy a Pixelhősöknek a rajongói könnyedén kapcsolódhatnak az új, apokaliptikus-mitikus, ugyanakkor kultúrtörténeti utalásokban igen gazdag regényéhez?

– A Pixelhősöket értékelő videojátékos közeg nagy átfedést mutat a fantasy és a sci-fi könyvek olvasóival, a Noctambulóban pedig a mitikus mesék, az álmok jelentős szerephez jutnak. Ami a budapesti éjszakák kalandorjának éltetőit illeti: a főhős, az erotikus fotórestaurátor Jonathan Wakefield szintén nagyon elégedetlen az őt körbevevő világgal, és mániákusan keres valamit, akárcsak az Egyetleneim elbeszélője. Mindketten bele is őrülnek a keresésbe, ráadásul, míg a korábbi könyvben a budapesti alternatív szórakozóhelyei és figurái köszöntek vissza, ebben a regényben kezdetben a száz évvel ezelőtti londoni bohémvilágban bolyong a főhős romantikus idealistaként. Mindkettőt áthatja a melankólia, de a humor is – szóval, megvannak a kötődések a kötetek között, bízom benne, akik eddig követtek, ezután is érdeklődnek majd.

– Számomra közös pont még az enciklopédikus igény, magánemberként is a teljességre való törekvés jellemzi?

– Van rá hajlamom, látens autizmus… például, ha könyvtárban kutatok egy témát, addig nem nyugszom, és nem tudok hozzálátni a munkához, amíg minden szóba jöhető könyvet föl nem tornyozok az asztalon, amikből aztán válogatok. Az Egyetleneimben ez a csajozási összefoglaló táblázatok révén kap humoros felhangot, a Noctambulóban pedig parodisztikusan hat, ahogy majdnem minden szereplő monologizálva és katalógusszerűen rázúdítja a saját elképzeléseit a főhősre. Vagy ahogy mindenki mániákusan gyűjt valamit: gombákat, lepkéket, pszichiátriai szakkifejezéseket vagy bűnügyi híreket.

– Ön gyűjt valamit?

– Könnyű kitalálni: régi videojátékokat.

– A hősei elmenekülnek Londonból, a tóvidéken és Skóciában lelnek ideiglenes menedéket. Miért vált élhetetlenné a nagyváros?

– Angliát mindig is az európai kultúra-civilizáció egyik fellegvárának tartottam. A kint töltött három évem viszont keserves csalódás volt e téren. Az ezredforduló Angliájában szembesültem először a fogyasztói társadalom elképesztő zombitermelő jellegével. Teljesen megrémített az individuum ilyetén eltűnése, az elbutultság mértéke, a kulturális érdektelenség általánossága. Az elképzelt jobb és szebb Anglia keresése kapcsolódott össze aztán a regényben a századfordulós érdeklődésemmel. A Noctambulo civilizációkritika, és hiába a száz évvel ezelőtti Londont eleveníti meg, nagyon is a mai világról szól.

– A technikai fejlődés, a tudományok mennyire voltak katalizátorai ennek a változásnak?

– A századforduló környékén fedezték föl a látható mögötti, addig láthatatlan világot: a Röntgen-sugár révén a test belsejét, az einsteini relativitáselmélet a kozmikus törvényekbe engedett bepillantást, a freudi álomelmélet a tudattalanról mesélt.

– Milyen megoldás kínálkozik, ha már nincs hová menekülni?

– Anélkül, hogy elárulnám a regény végét, csak annyit mondhatok: a nő a kulcs a világhoz.

– Ennek felfedezéséhez kellett 13 év, ami az előző regénye óta eltelt? Ha engem kérdez…

– Majd legközelebb. Több változatban is megírtam a regényt, némelyik zsákutcának bizonyult, fontos volt, hogy az emberi viszonyok, a cselekmény és a kultúrtörténeti részek egyensúlyba és összhangba kerüljenek.

– Egy forgatókönyvírótól az efféle koncentráltság és szigorúság elvárható. Tényleg, milyen forgatókönyveket kap kézhez a Filmalapnál?

– Szövegenként változik. Van, aki pár oldalas szinopszissal kerül be, van, aki kész forgatókönyvvel. Azt gondolom, az alkotók elképzelése mindig fontosabb, minthogy a feltételezett közönségsiker érdekében egyazon fazonra, mint egy gyártósoron, alakítsuk a filmeket. Egy film attól lehet jó és sikeres, ha segítenek a fejlesztésben, de meg is adják közben a kreatív szabadságot a rendezőnek.

– Ön időről időre megteremti a saját maga szabadságát, legutóbb például fél évet töltött Japánban, milyen megfontolásból?

– A kiotói egyetem videojáték tanszékén, valamint Tokióban a klasszikus ’80-as évekbeli japán videojátékokat kutattam… Rengeteg interjút készítettem ugyan, például a legendás Pac-Man készítőjével is, de a Nintendo bevehetetlennek bizonyult, hadititokként őrzik a termékeiket. Ám amíg vártam a válaszukra, rövid időre elmentem óceáni óriásteknősöket menteni.

– Ez teljesen normális, mindennapi reakció, azért részletezné?

– Utazásaim közben olvastam, hogy teknősmentőket keresnek, ezért az Oscar-díjas filmrendező Miyazakira is nagy hatást gyakorló, páratlan természeti gazdagságú Jakusimaszigeten csatlakoztam egy zöldkommunához. Megjegyzem, a teknőcmentés fárasztó – és éjszakai munka.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!