Ugyan a Hobo Blues Bandet lassan két éve 20 ezer ember kísérte utolsó koncertjére, a zene – ahogyan az akkori koncert címe is ígérte – maradt. Mint ahogyan maradtak a dalok szövegei is, melyek, szerencsére – vagy szerencsétlenségünkre –, egyre aktuálisabbak. Földes László nem szeret nosztalgiázni, az érdekli, ami a jelenre reflektál. Közelgő fellépései kapcsán többek között arról mesélt, elmegy-e az 56-os busz a Széll Kálmán térig, avagy marad Moszkva tér blues.
– Hogyan telt a HBB-búcsú óta eltelt majd’ két év?
– Munkával. Póka Egonnal létrehoztuk a Hobo és bandája formációt, amelyben rajtunk kívül csupa fiatal zenész játszik. Klubot nyitottunk a Fonóban, és írtam egy színdarabot Marina Vlady és Vlagyimir Viszockij szerelméről. Ballada a két sebzett hattyúról a címe, Vidnyánszky Attila rendezi Debrecenben. Szűcs Nelli egy személyben játssza benne Marina Vladyt és a szovjet telefonos kisasszonyt, Viszockijt pedig én „alakítom”. Színészi munkám nem igazán lesz, főleg énekelni fogok meg verseket mondani.
– Ehhez készül az új Viszockij-album is?
– Még a nyáron véghezvittem életem egyik legnagyobb vállalkozását: Kapolcson tíz nap alatt tízféle estet adtunk a Hobo és bandájával. Hatalmas élmény volt ugyanazzal a zenekarral egyik este Tom Waitset, a másikon Viszockijt, a harmadikon pedig Doorst játszani, aztán a saját dalaimat, majd Stonest és a Vadászatot – ennek egyik hozadéka a december elején megjelenő második Viszockij-lemezem, a Farkashajsza. Egy másik a november 20-i koncertünk, amit a Művészetek Palotájában adunk.
– A honlapján azt írja, némi öniróniával persze, hogy a zenekar tagjai között tátongó 40 évnyi korkülönbség motiválta arra, hogy a kulturális és zenei kiátkozottságuk ellenére pont a Müpában tekintsék át blues, versek és a rock and roll segítségével az elmúlt 50-60 éves időszakot. Ez azt jelenti, hogy zömében Hobo Blues Band-dalokat hall majd a közönség?
– Lesznek köztük azok is. Olyan dalokat szedtem össze, amelyek a mára is reflektálnak. De beválogattam olyan verseket is, József Attilától, Pilinszkytől, amelyeket még soha nem mondtam korábban. Ültem egy délutánt a Biblia fölött, egy másikat a Shakespeare-összessel, és bár az előbbit nagyon emelkedettnek tartottam a gyönyörű tanításaival, utóbbiból pedig, a véremből adódóan, Shakespeare gyalázatos bohócidézetei, a Sok hűhó semmiért Lasponyája és a Hamlet sírásója fogtak meg, valahogy nem találtam meg az átkötést. Végül azt találtam ki, hogy olyan dalszövegrészletek legyenek az énekelt számok között, amelyek zene nélkül is érvényesek. Így legalább van lehetőségem pimaszkodni, humorizálni meg önironizálni, s talán a dalok keserűsége ellenére sem lesz anynyira fekete az este.
– Nem akarja, hogy keserű legyen?
– Nem akarom. Optimista ember vagyok. Szoktam magunkat végvári harcosoknak nevezni, akik teljes bekerítésben harcolnak, nincs lehetőségük a kitörésre, felmentő seregek sem érkeznek többé, még sem adják fel soha. Pedig különösebb okunk nincs az optimizmusra. De ezt a zenét játszani még ma is gyönyörűséges dolog. A második rész alapötletét Ady Endre Történelmi lecke fiúknak című verse adta, így hangzik az egyik versszaka: „…Magyarország dús ország volt, / Van termése, kincse, vadja, / De amit a bús nép szerzett, / Víg uraság zsebre rakja…” Ehhez a gondolatkörhöz rengeteg dalunk kapcsolódik, amelyeket most először, összefűzve adunk elő, keserű szájízzel megélve több évtizede tartó sajnálatos aktualitásukat.
– A sok keserűséggel és kínnal együtt azért jól érzi magát a bőrében?
– Ami engem illet, boldog ember vagyok: azt csinálom, amit akarok, nem tartozom sehová – ez majd posztumusz kifizetődik. Hallj meg, és nagy leszel!
– A közönsége, gondolom, minden kellemetlenségért kárpótol.
– Persze, az nagyon jó, hogy a közönség szeret minket, de azért ez a dolog nem arról szól, hogy kik vannak a nézőtéren. Az elsődleges nem az, hogy kiknek, hanem az, hogy mit játszunk. Ebben a látszólag mérhetetlen önbizalommal teli állapotban pedig mindig benne van egy hatalmas nagy kérdőjel, hogy mindaz, amit csinálunk, az érdekli-e a közönséget. Mert lehet, hogy nem. Ám akkor is csinálni kell. Mindig mást. Újat. Vagy be jön, vagy nem, de bele kell dögleni. Ez kritérium. Az emberek ma is érzik, hogy mindent beleadunk. Figyelni kell rájuk, de nem szabad figyelembe venni a szimpátiájukat. Ha előveszünk egy régi dalt, azt úgy kell eljátszani, ahogy ma szólhat. Ha nem aktuális, akkor idézőjelet használunk. Hogy egy olyan embernek is jelentsen valamit, akinek nincsenek történelmi emlékei, és teszem azt, 1956-ot nem köti össze a levert forradalommal és a Szovjetunióval. Például, hogy „a Moszkva térig jár az 56-os busz, sok az ellenőr, s rég nincs kalauz”.
– Moszkva tér sincs…
– Na, tessék! El is vesztette a szám a jelentését. Bár, a múltkor, egy koncerten bemondtam, hogy Széll Kálmán blues, és vették a lapot. Az 56-osnak azért még mindig ugyanott van a végállomása.
– Szóval, nem kell figyelembe venni a közönség szimpátiáját?
– Szoktam nekik mondani viccesen, hogy „sajnos, önök már többet tudnak rólam, mint amennyit szeretnék elárulni”. De erre nem lehet alapozni. Egyrészt, mert tisztességtelen volna, másrészt, mert a dolog nem erről szól. Ők engem szabaddá tettek, ezt próbálom meghálálni. De nem azzal, hogy nyalizok nekik és nosztalgiázok. Amikor bekiabálnak a koncerteken, hogy nyomjuk ezt vagy azt, rendszerint azt felelem, hogy kérdéseikkel az x és y rádiót bombázzák, mert azok egész nap HBBszámokat játszanak. Meg kell húzni egy határt.
– A Müpa-koncert beharangozójában idézi a Másik Magyarország című Hobo-dal refrénjét: Nehéz idők jönnek? Van mitől félni?
– Igen, nehéz idők jönnek. De félni nem érdemes. A félelem megbénít és menekülésre késztet. Inkább védekezzünk, amíg bírjuk, és van mit. És ezt nem politikai értelemben értem. Mert voltaképpen majdnem mindegy, hogy milyen párt vagy csoport irányítja az országot. Olyan globális uralom van a világ felett, aminek a hatalma és a lehetőségei korlátlanok, teszem azt, a Szovjetunió vagy a régi Római Birodalom lehetőségeihez képest is. Egy újfajta, a felszínen nem látszó elnyomás, egy olyanfajta világrendszer van kialakulóban, sajnos nagyon sikeresen, amiben se a Gyurcsánynak, se az Orbánnak, se másnak nem lehet szava. Csak körül kell nézni a világban: sikeresen folyik a nemzeti kultúra, a nemzeti közösség, család felszámolása, a szerelemből szex lett, a szexből pornó. Tudják, honnan hová adjuk a pénzünket, bármikor lehallgathatóak a telefonjaink, elolvashatóak a leveleink, s bár látszólag oda mehetünk, ahová és amikor akarunk, az útlevelekbe azért nemsokára chipet raknak. Azt gondolom, hogy az ember a jövőben még nagyobb mértékben korlátozva lesz. Maga a szabadság egyre nehezebben talál kiutat. Olyan lesz lassan, mint egy búvópatak.
– Szeretném azt hinni, hogy személyes kiutak azért mindig is lesznek.
– Persze, mondtam már, végvári harcosok vagyunk. Nem adjuk fel. Annak ellenére sem, hogy nem állunk nyerésre.
– Győztes meccsek azért csak akadnak…
– Van egy dolog, amire nem számítottam. Jómagam hagyományőrző ember vagyok, akiktől kaptam valamit, blueszenészek, költők, színészek, Shakespeare, József Attila, Pilinszky, Jaroslav Hasek, Viszockij, Federico Fellini, azt igyekeztem továbbvinni. Szűkítsük le csak a zenére: a fekete bluesnak, a Rolling Stonesnak vagy a Doorsnak úgy háláltam meg, hogy lefordítottam őket magyarra, a Kex-dalokat pedig játszom és viszem tovább. Tanultam tőlük, majd megírtam a saját számaimat, és írom őket folyamatosan. Sokszor mondtam már, ezen az úton előttünk nem járt senki, és utánunk sem jönnek. Ez valóban igaz, ám egyszer csak azzal szembesültem, hogy részei lettünk a hagyománynak, hogy például a Csík zenekar játssza a közép-európai Hobo Blues II.-t. Mások pedig más számainkat. Ez azt jelenti, hogy nem volt értelmetlen, felesleges az egész. Nem egy barlangban vagy egy tó fenekére dobott ládában vannak a dalok, amiket írtunk, hanem az emberekben és a zenében élnek tovább. És ez a legnagyobb ajándék.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!