Három lépésre Bin Ladentől

Biciklijéről pattan le a kávézó előtt, ahová a találkozót megbeszéltük. Megkérdezem, hol járt, hogy ilyen jó színe van. Mosolyogva mondja, hogy a Margitszigeten. Danit még a középiskolából ismerem. A nyurga, jó kötésű szőke srác már akkor kitűnt a társaságból elképesztő kalandjaival, amelyekről remekül tudott sztorizni. Emlékszem, amikor az első útjára indult 2001-ben, Bukaresten át vonattal Nepálba – ez az út volt számára a „kapudrog”. Az íráshoz is szinte rejtői tehetsége van, tavaly Tbilisziben érte a hír, hogy blogja, a Személyes Világtörténet megnyerte a GoldenBlogot a Helyi érték kategóriában.

– A könyved segítségével végig lehet járni akár a Bécs–Kabul útvonalat?

– Sztorik szintjén igen. De főleg arról szól, hogy Bécs egy polgári, európai, biztonságos, ismerős hely, Kabul pedig valamiért elrettentő. Messze van, veszélyes – egyébként nem annyira, de jó ellenpont.

– Megválaszolod a legfontosabb kérdéseket, például hogyan kezdjünk hozzá egy hátizsákos utazás megtervezéséhez, milyen alapfelszerelést vigyünk magunkkal. Ki az, aki semmiképp se induljon el?

– Az, akit ez egyáltalán nem érdekel.

– Egyébként mindent meg lehet oldani? Még úgy is, ha valaki nem beszél nyelveket?

– Úgy is. Megismertem egy cseh srácot, aki már negyedik éve volt úton a világ körül. Az első évben csak a cseh turistákkal tudott szót váltani, de ez is elég volt neki, hogy eljusson Borneóig. Ott a kanadai misszionáriusok tanították meg angolul. Mikor a negyedik év végén találkoztam vele Szudánban, már egész jól beszélt.

– Biztos piszok mázlija is volt, mert egyszer viszi el a helyi milícia valahol, és talán soha nem kerül elő.

– De miért vinnék el? A veszélyes kifejezés az utazásra egyáltalán nem érvényes. Ha valakinek megvan a magához való esze, és betartja a körülötte lévő szociális normákat, akkor nehéz bajba kerülnie, ha csak ő nem keresi ezt. Az előítéletekkel szemben még a Közel-Kelet is meglehetősen biztonságos vidék.

– Még egy magányosan utazó nő számára is?

– Az elmúlt egy év alaposan megbolygatta a dolgokat, de azelőtt teljesen biztonságos volt. Most is az, mert Szíriába be sem engednek. Persze nekem is volt pár necces helyzetem, különösen Nyugat-Afrikában, Guineában és Sierra Leonéban. Ezek is inkább csak kalandosak voltak. El kell keserítenem az olvasóidat, alapjában véve csupa jó élményem van. A kaland Afrika bizonyos részein garantált, de Délkelet-Ázsiában például kicsit sem.

– Sokan félnek attól, hogy utazás közben kirabolhatják őket. Veled ilyen előfordult?

– Az első kirablásomkor elvittek tőlem 5 dollárt meg 5 eurót, annyi volt nálam összesen. Később meg már ismertem a trükköket. Értéket nem szabad vinni, az útlevelet, pénzt pedig az öv alá rejthető értéktartóban kell hordani. Ha azt el akarják venni, ahhoz minimum le kell venniük a nadrágomat.

– Biztosan jól jött az is, hogy nem vagy kis cingár legényke.

– Egy hosszabb buszozásnál már nem annyira.

– A hátizsákos turizmust még a hippik kezdték a ’60-as években. A ’80-as években a politikai konfliktusok, háborúk miatt szinte teljesen elsorvadt, mostanra pedig óriási divat lett. Neked van filozófiád az utazás mögött?

– Nem akarok semmit belemagyarázni, én így érzem jól magam. Persze fontos a megismerés, hogy olyan dolgokat láthatok, amiket más nem. A hippi úton, amely nagyjából az Isztambul–Katmandu vonal, rengetegen jutottak el Afga­nisztánba, Nepálba, és keresték hasisfüstben a megvilágosodást. Ma már ez anakro­nisztikus számomra. Jó fiatalon egy gitárral végigstoppolni egy ilyen utat, én is sokszor csináltam az egyetem alatt. De már nem ad semmi újat. Azért álltam át arra, hogy közben dolgozzak, mert pár év intenzív utazás után észrevettem, hogy ugyanazok a figurák vannak mindenütt, ugyanazok a sztorik.

– Miből fizeted az utazásaidat?

– Például pályázaton nyertem pénzt egy fotókiállításra. Máskor csaposként dolgoztam egy nyáron át, és abból. Amikor újságíróként mentem, az eladott anyagokból a költségeim egy része visszajött. Olyan is volt, hogy pénz nélkül utaztam el, és útközben munkát találtam, teljesen véletlenül, stoppolás közben.

– Szoktál még útitervet készíteni? Vagy csak kijelölöd a célt, esetleg az irányt?

– Ha munka miatt utazom, azt itthonról meg kell szerveznem. Ha nem, akkor elég pár fókuszpont: túrázni szeretnék-e vagy búvárkodni, vagy csak bulizni.

– Lassan bárhová mész, mindenhol találsz ismerőst. Iránt pedig már a második hazádnak tartod, a nyelvüket is tanulod.

– Ha ott vagyok, akkor inkább az elsőnek, a nyelvet pedig csak ott tanulom, itthon sajnos nincs időm rá. Nyaralni bármeddig tudnék ott, de ott élni, betartva az ottani szabályokat, vagy nem tartani be őket, és úgy együtt élni velük, elég stresszes lenne. Minden porcikájában szeretem azt az országot, kivéve magát a rendszert. Az emberek hihetetlenül vendégszeretőek és elképesztően gazdag a kulturális rétegződés. Minél többet vagyok ott, annál inkább úgy érzem, hogy alig ismerem őket.

– Mi van a te hátizsákodban? Ma már mindenkinél van laptop, mobil, GPS. Ez kissé ellentmond a hátizsákos turizmus egyszerű eszköztelenségének.

– Nem teljesen, már a nomádok is mobiltelefonoznak. Laptop, fényképezőgép, kábelek – ez elengedhetetlen, mert ezzel dolgozom. A világon mindenütt van internet, más kérdés, hogy milyen a kapcsolat. Addis Ababától délre például van egy magyarországnyi terület, ahol elég véletlenszerű az előfordulása. Nagyon leegyszerűsítve, a klasszikus felállás az útlevél és bankkártya, vagy útlevél és készpénz. Mindig lesz valahogy – ez az egyik kulcsmondatom. Másrészt alapvetően minden ugyanaz, mint itthon. Ha most felszállnék a vonatra és elmennék Sopronba, ott ugyanúgy nekiállnék szállást keresni, aztán elindulnék körülnézni, enni. A világ összes pontján ugyanezt teszed, ha megérkezel.

– Mennyit változott a világ, mióta először útnak indultál? Könnyebb vagy nehezebb bizonyos országokba bejutni?

– Az még szeptember 11-e előtt volt. Jóval lazább volt minden, főleg a reptereken. Azóta a turisták elözönlötték azokat a helyeket, amelyek akkor tetszettek. Tíz éve voltam Laoszban, a fővárostól északra pici falvak voltak, most meg hallom, hogy turistagettók épültek ki, százszámra nyüzsögnek ott a hátizsákosok. Mindegy, hogy Katmandu, Bangkok, vagy Marokkó – ugyanazok a szállások, ugyanazon az áron és ugyanaz a közönség. Ez is egyenkultúra lett, mint a befizetős-szállodás utazgatás, csak olcsóbb és más rétegeteket érdekel. Amióta van internet, minden információhoz hozzá lehet férni. Emiatt rengeteg olyan ember is útnak indul, akik korábban nem mert. De már egy utazási irodánál is be lehet fizetni Szudánba vagy Afganisztánba.

– És te mennyit változtál tíz év utazás alatt?

– A végletekig leegyszerűsödött az életem. Nem ragaszkodom semmihez, nem gyűjtök semmit. Ha bármi problémám van, elég belegondolnom abba, vajon ez másnak is gond lenne-e, és rájövök, hogy az egész nem is olyan fontos. Itt még talán különlegesnek számít, de Nyugaton egyáltalán nem ügy, ha valaki ennyit utazik. Bár ez a tíz év már az ő mércéjükkel is szép teljesítmény.

– El tudnád képzelni, hogy ha egyszer családod lesz, velük ugyanígy utazgass?

– Persze, ez a legvalószínűbb. A Kö­­zel-Keleten például imádják, ha gyerekkel vagy, mindenben segítenek. A világban rengetegen utaznak már családdal, akár hosszabb időre is. Iskola mindenhol van, de akár te is tudod tanítani a gyerekeidet, akik megismernek egy új kultúrát, nyelvet tanulnak, ami csak hasznukra válik.

– Igaznak érzed, hogy bárkit ismerhetsz a világon legfeljebb hat lépésen, emberen keresztül?

– Annak idején Bin Ladent számoltam, ő háromból meglett volna. Szóval a hat biztosan működik.

 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!