Belső mozi

Kiss Elemér ötvenegy éves korában vakult meg. Az egyik vasárnap lefeküdt aludni, behunyta a szemét, s mire felébredt, a látása az álomvilágban maradt. Szemének látóidegét egy nagyon ritka betegség támadta meg. Az addig építőgépészüzemmérnökként dolgozó ember élete gyökeresen megváltozott. Addig főként a hídjavítás és toronyépítés volt a szakterülete, most viszont hozzá kellett szoknia a teljes sötétségéhez, és a látás képességének emlékéhez. Nincs egységes felmérés arra vonatkozóan, hány vak ember él a világon. Számukat 40-45 millió fő közé becsülik. Magyarországon – a legutóbbi, 2001-es népszámlálási adatok alapján – egy nagyvárosnyi ember, 70-80 ezer ember él csökkent látással, a hetedük teljesen vak. 

Kiss Elemérnek hónapokba telt, mire eljutott odáig, hogy feldolgozta az őt ért traumát. A kultúrával való találkozás viszont rengeteget segít a mentális, testi-lelki rehabilitációban. Sokan azt gondolják, még a vakok közül is, hogy szinte esélytelenül indulnak el az úton, hogy újra felfedezzék maguknak a kulturális élményeket, de ez csak azért van így, mert sokszor tényleg évek telnek el addig, amíg egy vak ember visszamerészkedik a filmek, a színházak, a koncertek, a könyvek és a sport világába. Mert hiába születnek törvények (1998), határozatok az esélyegyenlőség jegyében, minden vak embernek önálló akaratból kell eljutnia a felismeréshez, hogy igenis, vakon is élhet szinte teljes életet. A lehetőségek ugyanis adottak. Kiss Elemér „visszatérése” gyorsan és példaértékűen történt. Három hónap alatt megtanulta a Braille-jeleket, ami lehetővé tette számára az ujjal olvasás élményét. Igaz, míg a vakon születettek folyékonyan olvasnak ujjbeggyel, neki ehhez 10-15-ször több időre van szüksége. Az íráshoz, a szemmel olvasáshoz szokott agy ugyanis folyamatosan a síkírás élményét keresi. A hangoskönyvek, a képernyőről mindent felolvasó, kifejezetten vakoknak fejlesztett számítógépek világában ugyanakkor nincs is feltétlenül szükség az amúgy egykor forradalminak számító Braille-könyvekre. A képernyős, vizuális élményekhez visszatérni azért időre van szükség. Ám ha ez megtörtént, egy vak ember számára is élmény lehet a televíziókban futó sikersorozatok „nézése”, akár a Doktor House, vagy az NCIS. A vak emberek „belső filmje” ugyanis csak az ember képzelőerejüktől és fantáziájuk szabadságától függ – ahogyan egy könyv olvasása közben is „pereg a belső film”. Ezért is mosolyog Elemér azon, ha megütköznek azon, amikor tévé előtt látják ülni. Márai Sándor úgy tartotta, hogy a kulturális élmények megszerzéséhez, utazáshoz érdemes magunkkal vinni valakit, mert ő egészen mást lát, és vesz észre, mint mi. A vak embereknél ez különösen fontos szempont lehet, és az esetükben alapvetően társasági élménnyé alakulhat a kultúrafogyasztás. Egy színházi kísérő információkkal segítheti a vak embert, ha beszámol a színpad képének változásairól, a vak ember pedig elmesélheti a kísérőnek, milyen illatok, légmozgások és hőérzetek érik az embert, belépve például egy katedrálisba. Kiss Elemér szerint minden vak embernek meg kell tanulnia újratapasztalni a kultúra élményeit, mert előttük is nyitva állnak a múzeumok, színházak, kiállítóterek, tapintható tárlatok, koncerttermek kapui. Csak éppen másként találkoznak Doktor House-szal, Rembrandt-tal, Bachhal és Csehovval. Kiss Elemér ma ötvenöt éves. Soha nem tud beletörődni abba, hogy négy éve elveszítette a látását, de soha nem tudna beletörődni abba sem, hogy elzárja magát a kulturális élményektől. Három éve a budapesti Láthatatlan Kiállítás tárlatvezetője. Azt mondja, úgy segít a látóknak tájékozódni a vaksötétben, ahogyan a látók is segítik őt a mindennapokban. Mert látók és nem látók valahol mindig egymásra utaltan élik az életüket.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!