A hölgynek nem csupán antréja föltűnő. Kétségkívül már pusztán azzal kivívná a figyelmet, hogy automobillal érkezett – az ilyesmi még a békeidőben is szokatlan volt Budapesten, háború után és forradalom idején pedig különösen az –, ráadásképpen viszont roppant csinos. Azzal együtt is igéző jelenség, hogy arcát több réteg festék és púder fedi.
Miután a sofőr ajtót nyit neki, kecses alakjával úgy libben ki a járműből, mint aki tökéletesen tisztában van saját jelentőségével. Vérbeli színésznő, naphosszat játszik, és színpad se kell hozzá, hogy közönsége legyen. Nem egy és nem is két szempár szegeződik most is reá: mindnyájan, akik ott gyülekeznek a bank előtt, őt bámulják és elakad a szavuk. Holott a hölgyet láthatóan gondok gyötrik, amit még a smink se bír elfedni teljesen.
De hát nincs miért csodálkozni ezen: mostanság kevesen vannak nemcsak hogy a városban, de az egész, egyre zsugorodó országban is gond nélkül.
A hölgy elkésett, amire maga is hamar rájön, amint átható tekintetével végigpásztázza az utcát. Festékkel pirosított orcájára kiülnek a bosszúság jelei. Föltehetően ő is úgy számított, hogy amennyiben elég korán érkezik, első lehet. De ehhez lehetetlenség elég korán érkezni. Már jóval a banki órák előtt hatalmas sor verődött össze – elszánt férfiak, akik szembemennek a kormány akaratával, és elhatározták, hogy zárolás ide vagy oda, kinyittatják a páncéltermet. Úgy tervezik, ha már a bankokban se lehet megbízni, elvisznek innét mindent. Elvégre hosszú évek kemény munkájával keresték meg azt a pénzt, amelyet a háború se bírt elvenni tőlük, de akkor már azt se engedik, hogy a forradalom tegye. Ott a vörös gróf, az újdonsült népköztársaság újdonsült elnöke, a földjét már úgyis elkezdte osztogatni, legföljebb majd a pénzét is odaadja az ő népköztársaságának. Ilyenekről beszélnek a sorban. Egyesek holtbiztos forrásból tudni vélik, hogy a betétek zárolása csupán az első lépcső: a kormány nem akarja, hogy külföldi bankokba menekítsék a magánvagyont, mivel hamarosan magának óhajtja az egészet megkaparintani.
Az államkassza üres, a forradalmi hevület elmúlt, most már kormányozni kellene, csak épp nincs miből, az ország meg megy csak össze, akár az öreg kabát nagymosás után. Mások azt bizonygatják, hogy ismerik a bankigazgatót, vagy ha nem is ők személyesen, akkor a sógoruk, a fivérük, az osztálytársuk igen, úgyhogy bizonyosan megnyitják nekik a páncéltermet, csak győzzék kiállni a sort.
A hölgy érkezésével kis ideig csönd telepszik a várakozókra, aztán mihelyt visszatér a szusz, már arról folyik a susmorgás, hogy ki lehet ez. Talán egy grófnő vagy egy gyáros özvegye, aki ugyanabban a cipőben jár, mint a többiek, még akkor is, ha az ő topánkája kisebb és kecsesebb. Ahogy végigtipeg a sor mellett, felhős arccal fürkészve föltehetően ismerőst keres. Erre viszont a férfiakból egyszerre tör elő a jó modor, amelyet az elmúlt időszak viharai sem engedtek kiveszni teljesen: egymással versengve kezdik a hölgyet maguk elé engedni. Nem telik bele fél perc, amaz máris a sor elején találja magát. Királynői tartását a hála sem rogyasztja meg, biccentve tudomásul veszi diadalát, egyébként úgy áll a bank ajtaja előtt, mint aki tisztában van azzal, hogy ez jár neki.
Már nem kell sokat várni, és a sokat emlegetett ajtó kinyílik. A hölgy léphet be elsőként.
Odabent az igazgató személyesen fogadja az érkezőket, mivel tudja, hogy egytől egyig mind nehéz eset, személyesen kell hát velük megbirkóznia, munkatársai legföljebb asszisztálhatnak ehhez. Kezet csókol a hölgynek, aki viszont időközben olyan alázatossá és ijedtté válik, hogy ha a kint várakozók látnák, nem ismernék meg.
A párbeszéd annyira halk, hogy nem csupán a diszkrét távolságban, de ugrásra készen várakozó banki alkalmazottak nem hallanak belőle semmit, hanem olykor maguk a résztvevők sem:
– Kérem, direktor úr, értse meg…
– Hölgyem, ebben a nehéz helyzetben…
– Az én helyzetem is…
– Kérem, én nem mehetek szembe a törvénykezéssel…
– Az életemről van szó…
– Az ország sorsa megköveteli, hogy…
Hosszú perceken keresztül peregnek a mondatok. Az igazgató folyamatosan enyhül, ám ennek a hölgy alázatos bája csak részben az oka. Már korábban elhatározta ugyanis, hogy egyes delikvenseknek engedni fog. A törvények manapság képlékenyek, érvényüket nem ellenőrzi senki, különben is lehetetlenség a sok ostobaságot mindet betartani.
A bank hosszú távú érdeke viszont lojalitást és bizalmat kíván. Mert ha egyszer minden vissza fog térni a régi kerékvágásba, akkor kellenek majd az ügyfelek.
A hölgy tehát végül a páncélteremben találja magát. Az igazgató itt is személyesen ellenőriz minden momentumot, és csodálkozva nézi, ahogy a hölgy a névre szóló rekesz mélyéről előhúz egy papírköteget.
– Levelek – rebegi amaz magyarázatképpen, és orcáját most nem a bosszúság miatt önti el a pír.
Az igazgató értőn bólint és diszkréten elfordul, a hölgy pedig a kabátja alá rejti a piros szalaggal átfogott köteget.
Odakint, az utcán már újra a régi. Nem néz semerre, miközben királynői léptekkel elvonul a várakozók mellett. Az automobil motorja duruzsolni kezd, a jármű elindul. Azt viszont már nem látják a sorban állók, hogy két utcával arrébb megáll. A hölgy ezúttal maga nyitja ki az ajtót. Kiszáll, megkerüli az automobilt, és kissé akadozó léptekkel odatipeg a sofőrhöz.
– Köszönöm, Albert. Hálás vagyok, amiért jó emlékezetében tart.
– Kérem, ez csak természetes. Hiszen oly sok évet szolgáltam önöknél! Remélem, lesz még alkalom, amikor rendelkezésére állhatok.
A sofőr egy pillanatra a sapkájához emeli jobb kezét, majd gázt ad. Nem késlekedhet tovább, a miniszter úr már bizonyára hiányolja az automobilját. A jármű elrobog, a hölgy egyedül marad a kora reggel még jószerivel üres utcán. Ellenőrzi, megvannak-e a kabát alatt a levelek, aztán ő is elsiet.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!