Berta Ádám: A pincér és a szomorúság

Ülök a Dunaparkban, piszkálom a telefonomat. Hatra jöttem, lenyomtam a megbeszélt tárgyalást, az ügyfél rohant, nyilván családos. Kertváros, dugó, fürdetni kell a gyereket, biztos ilyenek miatt. Én viszont nem sietek sehova.

Úgy döntök, itt vacsorázok. Előveszem az e-könyvolvasót, napoztatom az arcom, ejtőzöm.

Lassan cserélődnek az asztaltársaságok, a délutáni csapatok szedelődzködnek vagy átalakulnak esti vendégekké, még süt a nap, de már nincs igazán meleg. Az egyik asztalnál vékony arcú fiatal lány húsz évvel idősebb fickóval.

A pasi arcról ismerős, művész lehet, biztos színész vagy szobrász vagy építész, interjút láthattam vele az egyik kulturális magazinban.

Nincs jó kedvük, a lány halkan, gesztikulálva beszél, a fickó hátradől, hadonászik, tologatja a székét, odébb rak egy alátétet az asztalon.

Olvasni kezdek, bár a lány nagyon szép. Nem szeretem bámulni az embereket. Később zajt hallok, a fickó hátralöki a székét, kivonul, hátra se néz. A lány kivesz egy szálat az asztalon levő cigisdobozból, rágyújtana, nincs tüze, az egyik pincér ad neki. Ráncolja a homlokát, szomorú a képe, két slukk után elnyomja a cigarettát.

Eredj oda hozzá, de ne egyből, mondja a bennem élő szoknyapecér. Pár hete nincs csajunk, ami nem volt kimondottan zavaró, többet voltunk egymással, több idő jutott sportra, regényekre, de azért kellemetlen, hogy az ember az utcán meg a bisztrókban automatizált ventilátorként kezdi tekergetni a fejét a mellek és a popók után. Egy idő után macerás. Ez a lány pedig nemcsak marha jól néz ki, hanem stílusosnak és szimpatikusnak látszik. Visszafogottan öltözik, bájos, nyilván tök értelmes.

Így aztán olvasok még másfél fejezetet, de utána odalépek az asztalához.

– Szia – mondom.

Bátortalanul pislog. Leülök.

– Szabad? – mondom.

Elröhögöm magam. Rám mosolyog. Olyan, mint egy őzike.

– Gondoltam, felvidítalak – mondom. – Karcsi vagyok. Hogy hívnak.

Nem kérdem, mondom.

– Judit – feleli.

A szemembe néz.

– Láttam, ahogy elviharzott innen az az ürge – mondom. – Egyszer egy haverom New Yorkban pincérkedett – folytatom kis csönd után, tűnődve. – Ő volt az egyetlen magyar abban az étteremben. Görögök meg dominikaiak meg mit tudom én, még kik dolgoztak ott. Na és egyik délután rögtön a műszak elején meglát az egyik asztalnál egy szép, hosszú hajú lányt.

És valahogy rögtön evidens volt, hogy a lány szomorkodik. A haverom háromkor kezdett dolgozni, a lány már ott ült egy ideje, a görög pincérek nézegették, sutyorogtak, bökdösték egymást. Joci, mondták a haveromnak. Eredj oda hozzá, derítsd ki, hogy mi baja. Jocinak nagyon tetszett a lány. Miért én?, kérdezte a görögöket.

Egyrészt a te szektorodban ül, másrészt tuti magyar. Jocinak eddig ez eszébe se jutott.

Egy idő után odament hozzá, és a lány tényleg magyar volt, és elmondta Jocinak a bánatát, és Joci nem nyomult rá. Igazi barátok lettek.

– És min szomorkodott? – kérdi a lány önkéntelenül.

– Úgy volt, hogy ott találkozik valakivel, és nála alhat – felelem könnyedén, mint aki észre sem vette, hogy beindult a beszélgetés. – Nem volt szállása New Yorkban. Bostonban járt egyetemre, és csak tavaszi szünetre jött át.

– És végül hol aludt?

– Jocinál.

– Én nem szívesen aludtam volna egy pincérnél, akit aznap ismertem meg. Még akkor se, ha tényleg nem nyomul rám – mondta, és a füle mögé simított egy tincset, ami az arcát csikizte.

– Látnod kéne Jocit – vetettem ellen. – Evidens, hogy a légynek sem árt. Nagyon jó barátok lettek.

– Hm – mondta Judit, és elkalandozott a tekintete.

– Azt hiszem, akkor szerencse, hogy ma nem kell nálam aludnod.

Judit meglepetten, kitágult szemmel nézett rám, aztán elnevette magát.

– Ugye, van hol aludnod? – cukkoltam tovább.

Megdobott egy fogpiszkálóval.

– Egyáltalán budapesti vagy?

Egyre jobban nevetett, aztán fázósan húzta össze magát.

– Menjünk – mondta.

Kiléptünk a kerthelyiségből, és a Pozsonyi úton sétáltunk. Mielőtt elbúcsúztunk, rám nézett:

– A te külsődet is ártalmatlannak tartod? – kérdezte csillogó szemmel.

– Nem is tudom. Te?

– Egyáltalán nem – felelte gyanús hévvel.

Biztos jó az ágyban, gondoltam. Aztán meg ezt: azért gondolok ilyeneket, mert pasi vagyok.

– Viszont legalább nem vagyok pincér – mosolyogtam.

Becsukódott az ajtó, és ő integetett kifelé a villamosból. Ezután az este után majdnem két hétig nem láttam. Talán véletlenül is összefutottunk volna, de nem akartam túl sokáig várni. Viszonylag ritka vezetékneve alapján sikerült rábukkannom a neten, és küldtem neki egy rövid üzenetet. „De miért?” – válaszolta.

„Nincs kedved?” – kérdeztem vissza, aztán telefonszámot cseréltünk.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!