Berta Ádám: Szúnyogirtás

Pontban hatkor vacsora, pontban nyolckor lámpaoltás, persze nyáron nyolckor még világos van. Beszambázik a szobába, kezében dzsungelmintás kispárna. A takaró alól lesem, a szobában többszólamú zümmögés. Akkor lehet leütni, ha ül. Olyankor elhallgat, csak repülés közben zümmög. Néhány a plafonon van, két kézzel fogja a párnát, kifordított tenyérrel, mintha röplabdát adna vissza, céloz, aztán egy gyors pattintás. A plafonról és a tapétás falról ugyanúgy érkezik vissza a kezébe a párna. Ha sikerült kinyiffantani, akkor véres folt vagy kilapított tetem ragad a felületre. A tapéta csíkokban mintás, de ezen is ugyanolyan jól látszik a trófea, mint a plafonon. Telnek a hetek, a hónapok, és egyre több lesz. Némelyik időben felszáll, meg kell várni, amíg leül másutt, addig lehet a többit irtani. Nagyjából tízet levadászott, nem lát többet. Az egész műsorszám nem több mint öt perc. Leoltja a lámpát, jó éjszakát kíván, kiszambázik, rám csukja az ajtót. A zümmögés újrakezdődik, a megmaradtak a fejem körül összpontosulnak. Elbújok a takaró alatt.


Tíz évvel korábban, amikor még nem éltem, tényleg táncolt. Nem szambázott, kortárs tánc. Ő volt a koreográfus is a csoportban. A próbateremnek makulátlan szürkésfehér fala volt. Amikor belépett, már ott volt a többi táncos. Nyújtottak, fáslival tekerték be a lábukat.

– Ma átvesszük a koreográfia első részét – mondta.

Ezt már nagyon várták. Előző héten kapták meg a termet, még érződött a festékszag, és előző héten derült ki az is, hogy mikor lesz a bemutató. Életük első előadása.

Izgatottak voltak.

Krétával rajzolták be, ki hol áll az elején és a végén. Vele együtt heten voltak. Egy szőke lány került középre. Ő kezdte a táncot.

– Aztán ez jön – mondta neki, amikor a lány elakadt.

Tett egy bonyolult mozdulatot a kezével, miközben a törzsével hajladozott. A lány megismételte a mozdulatsort.

– A tánccal az érzelmeinket fejezzük ki – mondta, miután a lány megállt.

Tudálékos kifejezés ült ki az arcára.

A többiek lehajtották a fejüket. A magas, kopasz fiú, aki a próba után visszavette a szemüvegét, a torkát köszörülte.

A következő héten azt mondta a szőke lánynak:

– Most legyél mérges. Mozdulatokkal jelenítsd meg a haragodat.

Egy darabig kivárt, aztán a többiekhez fordult:

– Egyenként lépjetek be.

Egy héttel a bemutató előtt már nagyjából minden egyben volt, négy táncos tökéletes szinkronban mozgott, a többi három – egy alacsony lány, a kopasz, szemüveges fiú és egy nagy orrú fiú, aki próba után mindig lovakról beszélt – viszont a nehéz részeknél még kicsit lemaradt.

A koreográfus nem veszítette el a hidegvérét, de érződött, hogy feszült.

– Maximalista vagyok, és emiatt senkitől se kérek elnézést.

Ettől kezdve szinte beköltöztek a próbaterembe, és az előadás napjára valahogy minden összeállt. Hét órakor kinyitották a nézőtér ajtaját, betódultak az emberek, és elfoglalták az összes széket. A művelődési ház fényei dzsungellé változtatták a színpadot.

A tánctér absztrakció, az egyik táncos a koreográfus szerepét alakítja, hátul áll, egy sematikus, fekvő téglalap mögött. Vajon ő az isten? Vagy inkább DJ?, találgatnak a nézők.

Miután vége, kifelé menet az egyik néző megkérdi a feleségét:
– Szerinted ebben az előadásban koreografálatlan mozdulatok is szerepeltek?

A fényeket a jó barátja kezelte, szakmájára nézve fotós, az állt a munkakönyvében, állóképtervező művész. Két perc után megváltoztak a fények, a dzsungel eltűnt, a táncteret széltében hat, mélységben négy négyzet alkotta. A táncosok egy rácsos terep foglyai lettek. Mire minden erejük elhagyta őket, már a tántorgáson is túl, csak feküdtek és fekve táncoltak, nem mertek kiszivárogni a színpad széleire, mert az vakítóan világos, miközben maga a középső rész sötét. Aztán egyszer csak eltűntek, és utána kijöttek újra, sötét fehérneműben, fülledten táncoltak. Gazdagon és gonoszul táncoltak, mintha romlott nagytőkések lennének egy hedonista banketten. Goa partin rángatóztak, szexet imitáltak, de mindig elforgatták a testüket kilencven vagy száznyolcvan fokkal, hogy a néző is értse. Tánc közben egymással is elfeledtették, hogy táncolnak, egy szakállas szociológus hátradőlt volna, hogy kappanhangon azt mondhassa: közösségi dinamikákat szimulálnak.

A zárójelenet elején mind a heten ott vannak, szenvednek, felfelé néznek, vonaglanak, de azért továbbtáncolnak. Vér bugyog ki a szájukból. A nézőkbe beleszakad a szusz. Halotti csend, aztán halk zümmögés.

Az egyik fiú egyedül marad a színpadon. Nem a koreográfus az, hanem amelyik utoljára csatlakozott a tánccsoporthoz. Talán nem is a tánc érdekelte, csak beleszeretett a szőke lányba. Ez már tényleg a végjáték.

Dülöngél, a legegyszerűbb lépésekkel is nehezen boldogul. Nyög, küszködik, mintha egész testéből hányna. Kiokádja magából a mozdulatokat, de nem sugárban, hanem nagyon is erőlködve. Alig kúsznak a pillanatok, túl sűrű közeg, aztán, mikor begyorsul, az is baromi lassan megy. Először hátrafelé, tolatva köröz, aztán egyre sebesebben teper, már rég nincs egyensúlya, azt is elveszítette a testével meg a koncepcióval együtt.

A szociológus leveszi, vászonzsebkendőbe törölgeti a szemüvegét. A táncos megtorpan, teljesen leáll. A tenyerével leüt valamit a padlón. Nem látszik, hogy mit. Talán nincs ott semmi. Üres a színpad, lágyak a fények, középen csak egy dzsungelmintás párna marad.



Mire megszülettem, már abbahagyta a táncot és a koreografálást is. Feloszlatta a tánccsoportot, és többet nem találkozott azokkal az emberekkel. De a feszültség, az maradt.
 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!