A hamisítványok világa legalább annyira a pszichológia világa, mint amennyire művészettörténeté – állítja az igazságügyi szakértő. Mesét minden „családi hagyatékban lelt”, „eddig titkolt”, „külhonból fű alatt hazamentett” műtárgyhoz lehet keríteni, csak egy kis fantázia kell hozzá az egyik oldalról – a másikról meg hiszékenység.
Sok éve már, hogy két tucat hamisított Rippl- Rónai-kép lebukott Kaposvárott. Az egyik lépre csalt károsult maga is művész volt – az akkor már rég világhírű Szász Endre. Luxusautóját cserélte el két hamisított festményre, s még nevetségesnek is tűnhet: a balhét az addig a tulajdonában volt, általa „tisztának” tudott autó robbantotta ki, ugyanis a valós alvázszám és a forgalmijában szereplő közt eltérés mutatkozott. Emiatt indult nyomozás, ami így szinte véletlenül vezetett el a két hamisított képhez. Vagy csupán „másolthoz”? Mert vádemelés sem történt, tehetséggel és precizitással képet másolni, arról tanulmányt pingálni nem tilos, a festőre rá kell bizonyítani a hamisítás szándékát, a megtévesztéssel kart karban öltve járó jogtalan haszonszerzését. Az eladóra – akár magánember, akár cég vagy galéria – ez utóbbi kettőt. Van, hogy gyűjtő, s van, hogy maga a művész, akinek a szignója a képen van – már amennyiben élő kortársról van szó – szembesül azzal, hogy a kép hamis. Esetleg épp csak hasonlító, dilettáns, sőt vacak mázolmány.
Bellák Gábor művészettörténészt, tanárt, igazságügyi szakértőt olykor a Magyar Nemzeti Galériából, a munkahelyről kérik ki szemlére, szakvélemény készítésére. Elmondása szerint a műgyűjtő is ember, „elcsábulhat” egy-egy „jó ár” hívó szavára, ha mondjuk Munkácsyt, Mednyánszkyt, Egry Józsefet, vagy éppen Pál Lászlót kínálnak fel neki egyedi és fantasztikus lehetőségként potom félmillió forintért. Pedig ennek legalábbis gyanúsnak kellene lennie: eredetinek túl olcsó, hamisnak túl drága! De a veszélyérzet a jó üzlet lehetőségére elszenderül, hiszen olyan sokszor előfordult már itt és a nagyvilágban, hogy dohos pincében, kikukázott lomok közt, bolhapiacon akadtak ingyen vagy fillérekért valódira… Tavaly valaki harminc nagyméretű, jó nevű, rég halott mesternek tulajdonított festményt vásárolt meglehetősen olcsón, bár egy ismerőse figyelmeztette, nem biztos, hogy azok, amiknek mutatják magukat. Bellák szerint – akinek meg kellett vizsgálnia őket – rettenetes hamisítványok voltak, a tulaj aztán kártérítést követelt. Egy-egy busás kártérítés után lehet, hogy nem is lesz jogi következménye az ügynek, mert senkinek sem áll érdekében kázust csinálni. Ki szereti a kellemetlen publicitást, s ki szeret a rászedésével dicsekedni? A csalás és csalódás együtt járnak.
Az eredetiség kérdése más okból sem mindig egyértelmű. Munkácsynak például műhelye volt, sokan tanultak nála, dolgoztak vele rövidebbhosszabb ideig, olyanok is, akik később maguk is hírességek lettek. Ha rendeltek tőle képet, kiadta a feladatot, jó esetben ő maga szignálta az elkészült alkotást. A 19. század végén ezek „Munkácsynak számítottak”, ma vitatottak – de nem hamisítványok. „Ha festek egy-két Koszta Józsefet, amit kiteszek otthon a falra, s eldicsekszem vele a barátaimnak, hogy milyen ügyes vagyok, nincs semmi baj. Akkor sem, ha valaki ennek tudatában meg akarja venni, s eladom neki. Büntetőjogi felelősség akkor terhel, ha Kosztaként értékesítem. Ez már csalás” – szögezi le Bellák Gábor, aki szerint hamisító műhelyek ma is szép számmal vannak – kétségünk ne legyen – itthon is. De igazából nem az történik, hogy „festenek egy Ferenczyt”, hanem az, hogy tetszetős, de „no name” hasonló, régi képet vesznek, s egy Ferenczyhez tartozó szignót raknak rá. Előfordult, hogy aukción régi osztrák festő alkotását vette meg valaki, aztán eladta, s pár év múlva Telepy Károly romantikus festő „eredeti” munkájaként látta viszont a képet. Bellák Gábor a majdani becsüsöknek, tanítványainak szokta mondogatni: „nem érdemes nagy művészeket hamisítani, elég a pár százezres kismestereket is, szép zsebpénzt hoz…” A művészettörténésznek most saját ügye van, s nem tudja, mit tegyen: egy hete derült ki, hogy valaki Gulácsynak vélt képet vett – az ő „szakértői véleményével”. Számára a tanúsítvány stílusa vadidegen, a fénymásolaton meg ugye nem látszik a golyóstoll nyoma.
A Magyar Nemzeti Galéria osztályvezető főrestaurátora Gippert László azt mondja, egy tárgy mindent elmond magáról: a festéstechnika, a színek, a festék anyaga, pigmentje, kötőanyaga. A restaurátor leginkább a szemével dolgozik, de együttműködik a művészettörténésszel, a speciá lis műszerekkel bíró fizikussal, aki spektrométerrel, röntgennel, UV- és infrafénnyel dolgozik. Néhány éve a budapesti Belvedere Galériában volt egy speciális tárlat csupa hamis Csontváryval, méghozzá 131 darabbal. A mester, aki negyvenéves korában kezdett el rajzolni tanulni a legjobb brüsszeli vászonra dolgozott, s a legjobb festékekkel. Hollósy Simonnál tanult szénrajzot Münchenben, ez a technika lett a „kályhája”. Mindent lerajzolt először kartonra, aztán pausszal pontosan átmásolta, mintha indigózna. A vásznon viszont elkezdett száguldani a zseni keze, nagy hevülettel festett, olykor hibát is ejtett. Amit létrehozott, az maga a csoda. A hamisítványok elkövetői ügyesek, de nem zsenik, az anyagok pedig árulkodnak. Ha súlypát van a festékben – erre mondják, hogy a „csibészek krétája”, tejfölbe, szappanba rakták régen, mert nehéz – akkor sima beltéri falfesték a felhasznált anyag, így kizárt, hogy eredeti Csontváry legyen a kép. A 20. század terméke a titánfehér festék, ami a két világháború után csak 1945-ben került át az Újvilágból Európába. Ha egy európai művész, mondjuk, 1918-ban készült képét ezzel festették, az legalábbis gyanúra ad okot… Csontváry két cédrusos képe mellett létezik egy harmadik is, az Élet fája című – na, annak a közepén van egy olyan figura, ami ellentmond Csontváry teljes munkásságának, mert nem másolta magát – szinte kizárt, hogy ő maga „követte volna el” a képét. – véli a főrestaurátor. Véleményével nincs egyedül, még ha a vita máig zajlik is. A restaurátor kedvence egyébként Vaszary János – saját magának őt „hamisítaná”. Vaszary egy „anti-Csontváry” volt munkamódszerében, csak úgy „feldobta” a képeket.
Nemcsak a hollandoknak volt világhírűvé avanzsált képhamisítója Han van Meegeren személyében, aki a 20. században gyártotta virtuóz módon a régi németalföldi mesterek képeit szakmányban, hanem nekünk is. Hofmann Elemér Elmyr de Hory néven lett hírhedt-híres: az ’50-es években állt rá Picasso, Modigliani, Matisse munkáinak hamisítására. Jól megélt belőle – tehetségét állítólag maga Pablo Picasso is elismerte, miszerint a képek olyan jók, hogy akár ő maga is szignálhatná őket…
Átverhetetlen galéria
Kaszás Gábor művészettörténész, a Virág Judit Galéria munkatársa szerint elég gyakran lelnek hamis képre a vételre felajánlottak között – lévén a hamisítók elég aktívak a hazai műkereskedelemben. Már nem csak ócskapiacon, de vidéki, komolyabb vásárokon is hozzájuthatnak naiv vevők efféle vásárfiához, így történhetett az is, hogy nemrégiben egy esztergomi úr hozta hozzájuk olcsón vásárolt „Scheiber Hugó képét” csekély haszon reményében, de fel kellett őt világosítani: rászedték. A beadónak ilyenkor szíve joga elhinni vagy sem az ítéletet, elviheti máshová is megnézetni a képét. Még az is lehet, hogy máshol eredetinek minősítik… A galéria morális és anyagi felelősséget vállal az általa forgalmazott, aukcióra vitt darabokért: ha kiderül, hogy a tőlük beszerzett mégsem eredeti, három évig visszavásárlási kötelezettséget vállalnak az adásvételi szerződésben. Minden galéria és aukciósház maga dönt a polgári jogi felelősségvállalás mikéntjéről az üzleti bizalom jegyében. Ha pedig valaki „megunná” a náluk vett festményt, s netán felkínálná vételre – uram bocsá’ lemásolva – nem bízhat abban, hogy átverheti a galériát: a fotóarchívum alapján kinagyítva az utolsó ecsetvonásig ellenőrzik, hogy ugyanazt adná-e be, mint amit egyszer már megvett.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!