„A természet és én – két külön dolog.” Woody Allen poénja sokak számára egyáltalán nem vicces. Ők nagy valószínűséggel nem bonbonnal köszöntik szerelmüket Valentin-nap alkalmából, hanem virággal. Mégpedig azért, mert – ha nem is tudnak róla – a biofília hívei.
Edward O. Wilson amerikai természettudós vezette be bő negyedszázaddal ezelőtt a fogalmat, amely az élet, az élőlények szeretetére utal: „A természethez és más fajokhoz fűződő rendszeres kapcsolat alapvető fontosságú az ember lelki egészségének és jóllétének szempontjából”. Ám máig gyerekcipőben jár a biofília kutatása, holott az élet megannyi területén tetten érhető. Jele például az a trend, hogy a belső kerületekből a zöld elővárosokba költöznek ki az emberek – sajnos ezzel gyakorta éppen a természet pusztulását idézik elő. Ertsey Attila építész, az organikus irányzat képviselője szerint „a biofília megnyilvánulása lehet a bioépítészet is, amely a természetes anyagok használatára alapoz”. S valóban, akiket allergia, makacs köhögés vagy más panasz képében utolért már a városiak kórsága, a Beteg Épület Szindróma, azoknak kerttel övezett bioház az álma. De hát ki ne szeretne ilyenben lakni (Woody Allent leszámítva)?
Andrásfalvy Bertalan, a Pécsi Tudományegyetem néprajzprofesszora szerint a virággal való köszöntés mellett az is biofíliára utal, ha hétvégenként kirándulunk, nyaralni a Balatonhoz vagy a tengerpartra megyünk, parkokat létesítünk a városi környezetben. Még mindig igényünk van arra, hogy a természet szépségében gyönyörködve keressük a megnyugvást. A néprajzprofesszor idézi John M. Gowdy amerikai társadalomtudóst, aki szerint a biológiai sokféleség (a minél változatosabb élővilág) az élelemmel, a menedékkel, a szexualitással és a társas kapcsolatokkal együtt része lehet az élet élvezetéhez szükséges alapvető szükségleteknek.
A biofíliát nem kellene félvállról venni: Partha Dasgupta cambridge-i közgazdászprofesszor egymást erősítő kapcsolatokat talált a népességnövekedés, a szegénység és a helyi környezet pusztulása között. Ha a biodiverzitás (a természet sokszínűsége) megrendül, a társadalom stabilitása kerül veszélybe. „Azt érti stabilitás alatt, hogy a társadalom egészséges utódokat képes nevelni – magyarázza Andrásfalvy Bertalan. – A városi lét elszakadt a természettől, és bizonyítható ennek káros hatása. Az 1800-as évek elején Európa 30 százaléka lakott városokban, ekkor a népesség még szaporodott. Ma az európaiak több mint 60 százaléka városokban él, és az öreg kontinens lakossága rohamosan fogy.” Vidéken bezzeg más volt a helyzet!
Hajdanán minden falusi lányka fő elfoglaltságaként tekintett az ablak alatti kiskert művelésére, amellyel üzent is. „Ha egy szlovák leány majorannát ültetett a kertjébe, az azt jelentette, hogy jár már a fonóba, lehet neki udvarolni, táncba hívni”, meséli Andrásfalvy Bertalan. Sokhelyütt a lakodalomba szóló meghívó egy szál rozmaring volt. Ha már lakodalom: a hazai horvát néphit szerint a madarak Szent Bálint napján tartják a menyegzőjüket.
Annak idején még tudták, milyen virágot illendő vinni a leánynak. Rózsát például párosan, hogy mindketten kitűzhessék, ezzel vallottak érzelmeikről a világnak. Ma a virágot vázába teszik, régen azonban viselték: ha egy legény megjelent egy rózsával a kalapján, mindenki tudta, hogy szeretője van. Minél illatosabb a virág, annál forróbb szerelemről árulkodik. Legkülönb ezért a viola, a rózsa, a rezeda, a szegfű, a rozmaring és a szerelemkeltőnek vélt zsálya. A legény a virágajándékozás gesztusával átlépett azon a nehézségen, hogy miként vallja meg érzelmeit a leánynak. Nyökögés helyett elénekelhetett egy népdalt is.
„Hej, tulipán, tulipán, / teljes szegfű, szarkaláb, / tele kertem zsályával, / szerelemnek lángjával.” E sorokban virágnyelven minden benne van: a kiskert a szerelem „tárgya”, a tulipán a nőiséget-nemiséget jeleníti meg, a többi virág illata gyógyít, egyúttal bódít, akár a szerelem, magyarázza Szvorák Katalin Liszt-díjas népdalénekes. A virágszimbolika nyelvezetét régen jól értették, és elengedhetetlen kelléke volt a kifinomult udvarlásnak. Szvorák Katalin úgy véli, nem csak Bálint-napkor lehet a természet óriási erőforrás annak, aki él bármikor elérhető isteni lehetőségeivel. „Gyerekkoromat egy felvidéki faluban töltöttem. Már kora tavasszal kedvemre futkározhattam a réten az Ipoly mentén, figyelve az első gólyák érkezését. A természet közelségéből fakadó felhőtlen szabadság-élmény óriási ajándéka életemnek.”
A szerelem mellett köszöntsük tehát a természetet is február 14-én! Hölgyeim, a rózsáért cserébe ajándékozzanak egy szál rozmaringot vagy zsályát szerelmüknek – hogy a virágárusok mellett hadd örüljenek a zöldségesek is.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
