Boggie nem csodabogár - Eurovíziós Dalfesztivál, Duna Tv
Az idén is tobzódhattak a rágógumi- és a dominapop-, az operettel kevert techno- és a ’90-es évekből időutaztatott glamrockszámokban azok, akik a szörnyülködés és a káröröm miatt nézik a dalfesztivált, csak hogy a kevés üdítő kivételnél bólogassanak. Ilyen volt a magyar Boggie száma is, mely altatódal jellege ellenére ízléses egyszerűségével – és nem világbéke-üzenetével – emelkedett ki, a szombati fináléba is bejutva. Bár zeneileg előnye a letisztultság, végül talán épp emiatt nem lesz elég markáns a különc figurákra, köztük a szörnymaszkos finn Lordira, az orosz bábuskákra vagy épp Conchita Wurstra gerjedő közönségnek.
A Bécs–Reykjavík sugarú körben értelmezett Európához az idén Ausztrália is csatlakozott, ezek szerint még ott is van kereslet a könnyűzenei giccs valamennyi fellelhető formájára.
Kevés az eredeti vagy legalább önazonos előadó, annál több az ötlettelenül összelopkodott imázs – láttuk a görög Celine Diont, a belorusz George Michaelt, a dán Beatlest. Talán az egyedüli valóban őszinte produkció a fogyatékos finn punkbandáé volt, ám még a legnagyobb jóindulattal sem sikerülhetett továbbjuttatni az élvezhetetlen és a fájdalmas közti skálán mozgó zeneművet.
Az Eurovízió nem toleranciafesztivál: nem elég csodabogárnak lenni, slágert is kell énekelni, melynek legalább a refrénje megjegyezhető. Az első elődöntőből pedig egy hangot se tudnék felidézni a tavalyi győztes dalon kívül. Conchita Wurst valóságos királynőként állt színpadra, sokkal magabiztosabban, mint amilyennek tavaly láttuk. Ebben a különösen keveredő nemzetközi közegben nem csak elfogadták, de érezhetően szeretik is – sőt büszkék rá –, és már talán csak azzal tudta sokkolni a rendszeres nézőket, hogy hová tűnhettek a bordái.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!