Boldog vagyok, hogy már nem érem meg a folytatást

– Mikor hat évvel ezelőtt beszéltünk, az Új Színházban Michael Frayn Még egyszer hátulról című darabját rendezte. Akkor azt mondta nekem, nincs már oka forgatni.

– Talán nem pontosan fogalmaztam. Nem arról van szó, hogy nincs okom, hanem nincs jó anyagom, amit filmre vinnék.

(Közben kísérője és tolmácsa, Szabó G. László vörösbort, tonikot és szénsavmentes ásványvizet rendel neki.)

– Egész életében komédiákat rendezett. Talán nincs már elég komikum a világban?

– Nem arról van szó, hogy vígjáték legyen, lehet akár komolyabb téma is, de azon is lehessen nevetni. A legjobb, ha valami komolyat mondasz, de tudjanak rajta mosolyogni, még jobb, ha kacagni is tudnak.

– Az emberek egyre ritkábban mosolyognak. Ezért kell őket megnevettetni, ha úgy tetszik, megcsiklandozni?

– Én tudok! De semmiképp az arc, hanem a lelkiállapot, a gondolkodás módosulására, a lélek jó kedvre derülésére gondolok. Még egy temetésen is lehet nevetni. Ha eszünkbe jut egy kellemes élmény, amit azzal az emberrel éltünk meg, aki már ott fekszik kiterítve. Avagy azért is lehet mosolyogni, mert megkönnyebbülünk, hogy most már elment az az ember az életünkből.

– Azt mondta nekem, a világ egyre durvul, egyre szomorúbb hely lesz. Továbbra is így látja?

– Igen, és nem vagyok benne biztos, hogy azért durvul-e, mert ezt mi, emberek akarjuk, vagy azért, mert a kortárs művészet durvít rajtunk. A filmek, a színházi előadások, a könyvek cselekménye egyre durvább, egyre erőszakosabb. Nem is beszélek a hangos, ordító ricsajról, a „zenéről”. Nem vagyok meggyőződve róla, hogy az emberek többsége kéri ezt, amiben része van, ezért is mondom, hogy boldog vagyok, hogy a folytatást már nem érem meg.

– Borúlátóbb lett az utóbbi években?

– Realista vagyok, egyáltalán nem vagyok pesszimista.

– Talán a művészek azért folyamodnak egyre erősebb eszközökhöz, mert az emberek ingerküszöbe jelentősen megemelkedett.

– Lehet. Az az én pechem, hogy emlékszem arra az időszakra is, amely relatíve rosszabb volt az én életemben, de a művészet akkor is sokkal optimistább volt, életkedvet sugárzott, és az emberek élni akartak. Az 50-es években az emberek nem akarództak moziba menni, mert mire kijöttek, teljesen elzsibbadt, elfáradt a testük, már azért is, mert ezek a filmek a munkásosztályról szóltak. Ma nincsenek úgynevezett munkásfilmek, gazemberekről, bűnözőkről, beteg lelkű emberekről szólnak a filmek, és ez mindenki számára vonzó. Kérdezem én, neked ma mi fáj, amikor kijössz a moziból? Akkor a kezem fájt nekem is, ma viszont a lelkem fájna. Ezért nem is járok moziba.

– Akkor miért nem forgat olyan filmet, amelynek pozitív üzenete van, hiszen minden eddiginél nagyobb szükség lenne rá?

– Nincs miből válogatnom. Nem olyan könnyű jó forgatókönyvre szert tenni, én magam pedig nem tudok írni, lusta vagyok.

– Nem is keresik meg ajánlatokkal?

– Nem igazán. Attól félnek, azzal utasítom vissza őket, hogy ez hülyeség.

– Szereti Magyarországot, szívesen dolgozik itt, de most vendégségbe érkezett, Törőcsik Mari születésnapjára. A pletykák szerint annyira jó barátok, hogy minden nap beszélnek.

– Azért szeretjük egymást ennyire, mert nem beszélünk minden nap. És ha holnap megkérdezik majd tőlem Prágában, mit csináltál tegnap, azt felelem, átugrottam Budapestre, egy kellemes ebédre. De azt szeretem Mariban, hogy meg tudott maradni kislánynak. Boldog vagyok, hogy már nem dohányzik.
(Közben velős csontot és bécsi szeletet rendel, burgonyasalátával és tejfölös uborkasalátával.)

– Sok barátja van? Régiek?

– Vannak barátaim, időnként találkozgatunk, de szeretek otthon lenni. Inkább régi barátaim vannak, új kapcsolatokra nem is törekszem. Sokan meghaltak már, de szerencsére vannak még elegen.

– Törőcsik Marin kívül kit kedvel még a magyarok közül?

– Az Új Színházi színésznőket nagyon szeretem. Fodor Annamáriát, Györgyi Annát, Takács Katit. Szeretem a színészeket, de még jobban a színésznőket.

– És nem a magyarok közül?

– Scarlett Johansson a kedvencem. Hajlandó lennék járni is vele.

– Moziba tényleg egyáltalán nem ül be?

– Hová, egy multiplexbe? Megveszem a DVD-t harmad árán a mozijegynek, ágyból nézem a filmet, egyedül, vagy nem, elalszom, vagy nem, és nem kell hallgatnom, ahogy kamasz suhancok dorbézolnak a filmnek azon a pontján, ahol én komoly szeretnék maradni.

– Mi volt a legutolsó film, amelyet látott?

– Tegnap a tévében láttam a Jó estét, Mrs. Campbell!-t, Gina Lollobrigidával. Régi amerikai film, gyönyörű forgatókönyvvel. Semmiféle művészetnek nyoma sincs benne.

– De persze azért nem l’art pour l’art. Tehát valamiféle középutat képvisel, szórakoztat is, de van mondanivalója...

– A 60-as évek cseh filmiskolájának volt egy kiemelkedő egyénisége, Evald Schorm, aki azt mondta, a film a szerelem, a szeretet megnyilvánulási formája lehet, vagy kell, hogy legyen. A szerelemnek, a szeretetnek többféle változata van. És nagyon-nagyon keskeny ösvényeken járunk. Ha ez egy értékes film, akkor a szeretet címén az alkotó gyorsan beletalál a néző szívébe. Én ezekben a helyzetekben örülök, hogy az alkotó gondolt rám, szeretett engem, boldoggá akart tenni, és végig velem volt a történet során. Lehet a nézőket prostituált módjára is szeretni, amikor a rendező túl akar járni az eszünkön, és tudja, mivel lehet minket levenni a lábunkról, de ez sosem talál a lelkembe. Van még egy formája a szerelemnek, a rendezői önkielégítés. És ezt nevezik magas művészetnek.

– Már nem tanít, de legalább fesztiválokra eljár?

– Ha meghívnak, elmegyek. Ott látom a legtöbb rendezői önkielégítést.

– Ha taníthatná őket, milyen tanácsa lenne a mai filmes elit számára?

– Milyen filmes elit? Ketten voltak, meghaltak. Bergman és Fellini. Nincs már filmes elit. Én szívesen üdvözölnék bárkit a filmes elitből, de most csak önmagamat tudnám megemlíteni.

– Nincs ma olyan rendező, akiben lát fantáziát?

– Dehogynem. Jan Hřebejk, Jan Svěrák, Alice Nellis, Petr Zelenka, ők még érdekes filmeket készítenek.

– Csupa cseh rendezőt sorolt fel. Ezek szerint még mindig Európát tartja a minőségi filmek bölcsőjének az amerikai nagyiparral szemben?

– Annyi filmet nem látok, hogy ezt egyértelműen meg tudjam ítélni. Van egy alapvető különbség, Amerika pénzért gyártja a filmeket, Európa pedig a művészetért küzd. Én a kettő közti filmet szeretem, és ez számomra egyértelműen Woody Allen.

– Hat éve, az új színházi premierje előtt pár nappal, meglehetősen feszült hangulatban azt mondta: csak a hülyék elégedettek.

– Akkor hülye vagyok.

(A tányérjáért nyúl, nem akarja, hogy kihűljön a velős csont.)

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!