Kenőcs
Előbb értem vissza a tervezettnél a pálinkával meg a hánytatófüvekkel.
A nő, aki Helgának nevezte magát, és kígyómarással a bokáján kéredzkedett be a kunyhómba, közben magához tért, épp a hátizsákom rázogatta, az útiládám szétpakolva feküdt a kis szobában, a rongyszőnyeg fel volt hajtva, a szalmazsákot is ledobhatta a priccsről.
– Mit keresel, szépségem? – kérdeztem, láttam, a bokácskáján nyoma sincs már semmiféle duzzanatnak.
– Leesett az ujjamról a szerencsét hozó ezüstgyűrűm – mondta.
A kéztőcsontjaim bizseregni kezdtek, mint mindig, amikor hazudni szoktak nekem a nők. – Nem is volt gyűrű rajtad – mosolyogtam a szemébe.
– Akkor tessék, húzz rá te egyet az ujjacskámra – mondta, szemérmetlenül felém meresztette vékony csontú kezeit.
– Még csak az kéne – mondtam, aztán kihúztam a zsebemből a fatégelyt. – Megmondhattad volna egyenesen is, hogy mit akarsz.
Ahogy a tégely tetejébe égetett mancslenyomatot meglátta, Helga szeme felszikrázott. – Az anyám azt üzeni, hogyha nem adod vissza neki, a véredet veszi – mondta, rám vicsorgott.
– Törődsz is te az anyáddal – vicsorogtam vissza rá –, akkor nem haraptad volna már csók közben véresre az ajkamat.
Helga felnevetett. Abból, ahogy felszaladt közben a szemöldöke, megismertem benne az anyja arcát.
– Nem tudtam, hogy ekkora nagy lánya van Borbálának – mondtam.
– Hát még ha a nővéreimet látnád. – Helga beszéd közben végig a fatégelyt nézte. – Több eszed is lehetett volna annál, hogy meglopd az anyámat – mondta.
– Amit adnak, fogadd el, hogyha ütnek, szaladj el – mondtam, Helga felé nyújtottam a tégelyt. – Anyád ezt magától adta nekem. Tudod te jól, hogy mért – kettécsavartam a tégelyt, még több mint negyedéig volt az áttetsző kenőccsel, de már erősen átlátszott rajta a tégely aljára festett sárgán hunyorgó nagymacskaszem.
– Hiúz képében akart veled szerelmeskedni – mondta Helga, az orra megrándult, ahogy mohón beszívta a kenőcs pézsmaszagát.
– A baj csak az, hogy a hiúzok magányos állatok – mondtam erre én. – Nem is az anyád küldött, magadtól jöttél te, kíváncsiságból.
– Na és ha magamtól jöttem? – kérdezte, belenyúlt a tégelybe, kimarkolta a fele kenőcsöt, aztán felém lépett.
Hagytam, hogy az ingem alá nyúljon, hagytam, hogy bekenje a szívem tájékát a kenőccsel. Ahogy közben kikanalaztam a tégelyből a kenőcs utolsó cseppjeit, arra gondoltam közben, hogy milyen sima és rugalmas lesz majd a csecse a tenyerem alatt, hogyan birizgálja majd a gyorsan megkeményedő hegyes kis bimbója az ujjaim tövét. Tudtam, a szememet fogja majd nézni közben, a pupillám közepéből induló sárga örvényt, az orra belseje viszket majd, ahogy mélyen beszívja a testem hirtelen egészen sokfélévé terebélyesedő illatát.
Én tértem először magamhoz, a testem mindenhol viszketett és bizsergett.
Helga még mindig hiúz képében, a rohanástól és az üzekedéstől mély álomba merülten hevert a szállásom előtt a füvön.
Mellé térdeltem, bal tenyerem óvatosan, lassan a horpaszára helyeztem, érezni akartam a bordakosár mögé rejtett szíve dobogását.
Sárga szeme jutott eszembe, az, ahogy hátraveti és oldalra hajtja a fejét és rám néz, tudtam, a másik kezemmel odanyúlhatnék, felhúzhatnám a szemöldökét, belenézhetnék újra.
El is indult már a testemben a mozdulat, ahogy a hátam megfeszült, éreztem, gyöngyöző vér serken a hátamat és a combjaimat elborító karmolásokból.
Kivettem a zsebemből a kiürült tégelyt, a mancsa alá dugtam, aztán elfordultam, és elindultam lefele a hóba taposott ösvényen.
Dióolaj
Néztem, ahogy a bátyám dióolajjal dörzsöli a sovány lábfejét. Néztem, hogy a lábujjai közét masszírozta, a talpát kenegette, ide-oda hintáztatta magát a függőágyon, a lábát lógázta, úgy várta, hogy beigya a bőre az olajat.
Tudtam, ha majd megszárad a talpa, kimászik a függőágyból, elköszön anyánktól, aztán úgy tesz, mintha csizmába bújna, de amikor azt hiszi, hogy senki se látja, a régi, lyukas gumicsizmát eldugja szépen az eresz alá, és mezítláb vág neki a behavazott hegyi ösvényeknek.
Így ment ez már vagy tizenkét napja, azóta, hogy hazakísérte a Fruzsina nevű lányt a kocsmából, három nagy pohár borókapálinka után.
Akármennyire is haragudtam a bátyámra, mégiscsak azt gondoltam, jól van, szenvedett már eleget, ideje most már segíteni szegényen.
Nyögtem egy nagyot, felálltam a priccsről, kimentem a kamrába, fentről, a legfelső polcról elővettem az élére állított deszka mögé dugott piros papíros krumplicukortáblámat, amit már vagy négy hónapja őrizgettem, bevittem a szobába, odadobtam a bátyám ölébe.
– Nesze, edd meg – mondtam neki, rád fér egy kis energia.
A bátyám mohón tépte le a krumplicukortábláról a papírt, mohón tört le belőle magának egy darabot, mohón emelte a szájához, de mielőtt a szája elé ért volna a keze, elöntötte az undor az arcát, valósággal öklendezett, úgy tette vissza a cukrot a papírba.
– Nem kívánod az ételt, ugye? – kérdeztem tőle, lesoványodott arcát néztem.
A bátyám nem szólt semmit, csak a vállán rántott egyet. A mozdulattól arrébb csúszott rajta az ing, kilátszott a kulcscsontja s a legfelső bordái.
– Hol van a bakancsod? – kérdeztem.
A bátyám elvörösödött, ettől még feketébbek lettek a karikák a szeme alatt.
– Elkártyáztam – hazudta.
– Dehogy kártyáztad – mondtam én. – Inkább csak kölcsönadtad valakinek.
A bátyám erre a másik vállát vonta meg.
– Na és ha kölcsönadtam? – kérdezte.
Megráztam a fejem, Fruzsina érintése jutott eszembe, ahogy dióolajat dörzsöl a lábfejembe.
– Mondtam, hogy tartsd magad távol attól a nőtől – morrantam rá a bátyámra, hirtelen lehajoltam, felkaptam a földről az előre odakészített baltanyelet, aztán két szép ütéssel teljes erőből rávágtam a bokájára, előbb az egyikre, aztán a másikra.
Hallottam, hogy reccsen a csont, a bátyám felvisított, éles hangos női visítással, majdnem beszakadt tőle a dobhártyám, olyan volt a hangja. Fájdalom nyilallt a bokámba. Hallottam már ezt a visítást.
A bátyám a bokájához kapott, üvöltve, sziszegve masszírozta, nyomkodta.
– Eltörted a lábam! – kiáltotta, patakokban csorogtak az arcán a könnyek.
– Csak megrepesztettem – mondtam.
A bátyám elengedte a bokáját, az arcára szorította a tenyerét, úgy sírt, a dióolaj széles barna nyomokat hagyott a homlokán.
– Másképp halálra futnád magad, te hülye – szóltam rá, lehajoltam, hogy kivegyem a saját pár bakancsom a priccsem alól.
Ahogy belebújtam a cipőmbe, Fruzsinára gondoltam, arra, hogy azt hiszi, alszom, arra, ahogy pucéron guggol a lobogó tűz mellett, a dióolajjal bekent bakancsaimmal beszél, ahogy a bakancsok szájára keni a nedveit, és rájuk parancsol, hogy ezután neki kell majd adják az erőmet, minden cseppjét, minden szikráját, amíg csak mozgok, amíg csak élek.
Tudtam, Fruzsina most is pucér, ott fekszik a kunyhójában a tűznél összegömbölyödve a kecskebőr takaróján, a lábain a bátyám bakancsaival, és hiába próbálja lehúzni őket, mert már beléjük dagadt a bokája.
Becsuktam magam mögött a kunyhó ajtaját, elindultam Fruzsina tanyája felé, közben a visítása visszhangzott a fejemben, az, amikor lerángattam a lábairól a két cipőmet, és háromszor beléjük köptem, hogy levegyem róluk a rontást.
Fruzsina testének forró, dióolajszagú érintése jutott az eszembe, az, hogy milyen szerencse, hogy felébredtem, amikor kisiklott mellőlem a kecskebőr takaró alól, az, hogy milyen volt utánalopózni, fel a kabana padlására, milyen volt kilesni, hogy kántálva előveszi a ládából az üveget a dióolajjal, milyen volt meglátni a padláson azt a sok-sok pár széttaposott, kiszáradt cipőt, azt a sok-sok elnyűtt, megöregedett, csupa ránc szegény bakancsot.
Mentem, arra gondoltam, erős kézzel fogom majd a vádliját, egy-egy gyors, kíméletlen mozdulattal rántom majd le a lábfejéről a bátyám bakancsait. Sziszegni fog, visítani fog, fenyegetni fog, ígérgetni fog. Én nem figyelek majd oda a szavaira, nem is hallom őket, megvédenek majd a kis mohagolyók, amiket mindjárt a fülembe dugok. Elhozom a bakancsokat, nem fordulok hátra, nem nézek vissza.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
