Borbála lányai

Aranydió

Futni éppen nem futottam, de elég gyorsan lépkedtem, a hátamon a zsákba szórt tizenkét nagy marék papírhéjú dió minden lépésemmel ide-oda görgött az aranyfestékkel félig teli befőttesüveg körül.

Úgy számoltam, ha az omlás szélén megyek, ötven méternél nem kell közelebb kerüljek a két Vaszkó nővér, Ilona és Emília házához. Elég nagy rövidítés, megéri a kockázatot, hogyha szépen kilépek, nemcsak, hogy még napszállta előtt hazaérek, arra is lesz időm, hogy még világosban damilra fűzzem és befessem a diókat, hogy másnapra aztán szépen megszáradjanak, és legyen mit fellógassak a kicsi fenyőfára, amit majd hajnalban fogok csak kivágni.

Ahogy letértem az ösvényről és lenéztem a völgy felé, mindjárt meg is láttam a beomlott tetejű házat. A feketére égett tető maradványai közül zúzmarás, csenevész faágak kandikáltak elő üvegnél fehérebben, messziről hallottam, hogy halkan zörögnek és csilingelnek valami ismerős dallamra.

Megálltam, elővettem a zsebemből a két nagy karéj fehér kenyeret, kimarkoltam a finom foszlós belet a héjból, megszorítottam, gyúrogatni-nyomogatni kezdtem, közben halkan dúdoltam magamban a dalt a karácsonyi kalácsról meg a kutyáról, amelyik megette.

Amikor a kenyérbél már szépen összeállt, sodorgattam még egy kicsit a két tenyerem között, aztán két darabra szedtem, két golyót gyúrtam belőle, aztán az egyiket a jobb fülembe nyomtam, a másikat a balba, úgy indultam tovább.

Teljes szélcsend volt, a frissen hullott hóban kényelmes járás esett, nem porzott, de nem is fogta meg a bakancsot.

Nagyokat haraptam a ropogós kenyérhéjból, úgy mentem, aztán, ahogy a lábom elé néztem, megláttam a friss hóból kiállni egy szép képeslapot az angyalokkal és a bölcsővel. Lehajoltam, és felemeltem, üdvözlőlap volt, valami Berekméri Flórának kívántak rajta boldog karácsonyt és kellemes ünnepeket.

Felegyenesedtem, de már megláttam a következő lapot, volt mellette egy boríték is, felszedtem azokat is, minden lépéssel egyre több hóba szóródott levelet és képeslapot találtam, mint egy ösvény, úgy vezettek a tátott szájú postástáskáig.

A táska barnán feküdt a hóban, egészen a meredély szélén, lenéztem, a feketéskék bazaltoszlopok lépcsőin szikrázva világított a hó.

Ahogy a szíjánál fogva felemeltem a táskát, kiragyogott a felhők közül a nap, a postástáska mellett a hóban tisztán kirajzolódott két pár keskeny, meztelen lábnyom, az egyiknek a közepéből egy hegyes tintaceruza állt ki.

Kivettem a hóból, hogy visszategyem a táska oldalrekeszébe, a tértivevényes notesz mellé, közben éreztem, hogy végigborzong a karom, mintha valaki nézne.

Hátrafordultam, egy kiszáradt fenyőn két szarka ült, látszott, hogy rám cserregnek. Úgy tettem, mintha feléjük hajítanám a kenyérhéj maradékát, erre felrebbentek, berepültek a fák közé.

A vállamra akasztottam a táskát, vagy ötlépésnyire tőle egy postássapka feküdt a hóban, odamentem, felvettem, a hónom alá vettem, aztán szépen a karomra szedtem a többi ruhadarabot is, a sálat, a kabátot, az inget és így tovább. Mire az utolsó zoknit is megtaláltam, már a Vaszkó nővérek háza előtt álltam, a két sötét ablakból füstszag áramlott elő.

Tudtam, hiába kiáltoznék, a választ úgyse hallanám meg. Sóhajtottam egyet, aztán a kisujjam hegyével elkezdtem kipiszkálni a bal fülemből a kenyérdarabot, de épp csak annyira, hogy ha meghallom a nővérek énekét, azonnal vissza tudjam tömni a helyére.

Csend volt, még a ház beomlott tetejéből kinövő fa levelei se zúgtak. 

– Van itt valaki? – kiáltottam, de akkor már tudtam is, hogy honnan fog érkezni a válasz.

Úgy volt, ahogy gondoltam, az új postásfiú a kiszáradt kút mélyén kuporgott, tiszta pucér volt, ahogy meglátott, ugrálni kezdett, úgy kiáltotta, hogy húzzam már ki, nagyon szépen megkér.

Rászóltam, hogy maradjon nyugton, nyilván nem fogom otthagyni.

A házra néztem, tudtam, ha bemennék, biztosan találnék a kamrában kötelet, sőt az ágy alatt a kút láncát is megtalálnám, a végén a régi vederrel, de aztán inkább elővettem a késem, levágtam a postástáskáról a szíjat, azzal csomóztam egymáshoz, a postásegyenruha nadrágját meg a kabátját, és azt engedtem le a kútba.

A fiúnak kicsit ugrálni kellett, de aztán valahogy nagy nehezen csak elérte.

Nem hittem volna, hogy kitart a szíj, de valahogy mégiscsak sikerült kihúzzam.

Ahogy átmászott a káván, a földre esett, úgy remegett a horpasza, mint a kutyának.

– Hány éves vagy, fiam? – kérdeztem, a sovány fiútestet néztem, a hátát, a vállát borító harapás- és karmolásnyomokat.

– Tizenhat múltam a tavasszal – mondta.

Ráterítettem a kabátot, benyúltam a zsákomba, kivettem egy jó marék diót, beszórtam a sapkájába, aztán mellé tettem a kenyérhéj maradékát, a fülemből is kivettem a kenyérgalacsinokat, azokat is a sapkába dobtam, aztán az egészet letettem szépen a földre eléje.

– Egyél, attól majd erőre kapsz – intettem a sapka felé.

A fiú kinyúlt, mohón maga elé húzta, kiemelte belőle kenyérhéjdarabot.

Elfordultam, nem akartam látni, hogy eszik, amúgy is eszembe jutott, hogy nekem is volt egy levelem a postástáskában. Kikerestem a kupacból, hallottam, hogy a fiú egymás után töri fel a diókat, csámcsogva eszi a belüket.

A hangtól végigfutott a hátamon a hideg, elképzeltem, hogy átpiroslanak a bőrömön a régóta beforrt harapásnyomok.

Zsebre dugtam a levelem, mielőtt elindultam volna vissza a meredély felé, még hátraszóltam neki a vállam fölött.

– A helyedben most hazamennék, nem várnám meg, amíg visszajönnek.

A fiú nem válaszolt, tudtam, úgyse foga megfogadni a tanácsot, de nem bírtam ki, mégiscsak megszólaltam.

– Bármit is csinálsz, ha kedves az életed, arra az egy kérdésre sose válaszolj, hogy melyikük a szebb.

Ahogy lépkedtem, bakancsom alatt csikorogni kezdett a hó, ahol megolvasztotta a nap.

– Emília – suttogtam magam elé, olyan halkan, hogy nem hallottam még én magam se.

Cédulka

A földön fekszem, nem mozdulok, nehogy megzörrenjen alattam az izofólia. Valéria házának ablakát lesem, a tizenkét osztatú üvegtáblákon tükröződik az ég. Még csak szürkül, még nem kelt fel a nap. Várom, hogy felkeljen.

 Arra gondolok, hogy elé kéne vegyem valahogy a katonai távcsövet, a szememhez kéne emeljem, azon keresztül kéne lessem az ablakot. Tudom, hogy nem lenne semmi értelme, amúgy se merném megcsinálni, de jólesik elképzelni, hogy egészen közelről látom az ablak keretének kopott, napszítta fáját, a szürke gitt repedéseit.

Tudom, Valéria ott ül az ablakban, ott ül és leskelődik, nem mozdulatlan, ide-oda mozgatja a fejét, néha megemelkedik ültében, néha meggörnyed, és kicsavart nyakkal a fejét oldalra tartva az ablak felső sarkán át nézi az eget. Mindent látni akar, amit csak látni lehet, recseg és ropog és nyikorog alatta a szék, ahogy folyton fészkelődik. Tudom, milyen, pedig sose láttam, a haja fehér, a bőre fehér, a szája is fehér, a szeme is, a szembogara is, a ráncai is, a körme is, a szőre is, mindene fehér. A haja nincs összefogva, a földig ér, fehér szénaboglya, a hálóinge meg van szaggatva, ahogy ide-oda mozog, szakadásokon kilátszik a csupa ránc melle, a bimbója is fehér.

A hátam fáj és elmerevedett, napokon át gyakoroltam a kúszást, de tudom, hogyha majd elindulok, akkor el fog múlni a fájdalom. Vagy lehet, hogy nem fog elmúlni, épp csak nem fogom érezni. Az egyik bakancsom orrát a másik sarkába akasztom, lassan, nagyon lassan elkezdem kihúzni belőle a lábam. Mezítláb fogok kúszni, se a térdem, se a könyököm nem éri majd a földet, csak a lábujjaim meg a tenyerem, úgy fogok odakúszni Valéria ablaka alá, lassan és hangtalanul.

Nagyon-nagyon óvatosan előveszem az ingem zsebéből az összehajtott cédulát a kívánsággal. Nem volt könnyű megírni, hétszer is újraírtam, majdnem félig elfogyott a tintaceruzám. Aztán összehajtottam, kettőbe, négybe, nyolcba. A számhoz emelem, amennyire csak tudom, ráhúzom a fogaimra az ajkam, sőt behúzom a fogaim mögé, a felső fogsorom fáj, ahogy összeszorítom a szám. Az összehajtott cédulkát átlósan a számba csúsztatom, erősen tartom, tudom, nem fog összenyálazódni.

Az ablakot nézem, várom, hogy a felső tábláján megcsillanjon a fény, az azt jelenti, hogy a nap széle kibukkant a horizonton, az azt jelenti, hogy indulhatok.

Valéria vaksin hunyorog majd, hiába tekergeti a nyakát, nem fog észrevenni, én meg felkúszom a domboldalon, el egészen az ablakáig, nem fogok többet rá gondolni, nem fogok arra gondolni, hogy ott ül a deszkafal másik oldalán, nem fogok se a hideg leheletére, se a hideg húsára gondolni, se a gyomrában, a torkában, a tüdejében készülődő visító sikolyra, hanem egyedül csak arra, hogy odaérjek, hogy egy kicsit felágaskodjak, hogy elérjem a számmal az ablak alatti faberakás réseit, hogy lassan, anélkül, hogy Valéria megérezné vagy meghallaná, becsúsztassam majd a kívánságcédulkámat a résbe. Arra, hogy visszaérjek ide, a fák közé, anélkül, hogy észrevegyen, arra, hogy teljesüljön, amit kívántam.

Tudom, ha észrevesz, sikoltani fog, olyan hangosan és olyan élesen, hogy attól meg fog állni a szívem, hosszában végigrepednek a gerincem csontjai. Erre többet nem gondolok, tudom, hogy nem fog észrevenni.

Összeszorítom az ajkaim, rá a cédulkára, beszívom mellette a résen a papírízű levegőt, az ablakot nézem. Nem gondolhatok semmire, innentől egész, amíg vissza nem érek, nem lehetek ember többet, hanem csak egy gyík. Az nem is egy cédula a számban, az a félig kiöltött nyelvem.

Az ablakot nézem, a testem megfeszül, felemelkedik a fóliáról, a lábujjaim és a két tenyerem a földnek feszül, a napra gondolok, mindjárt, mindjárt, mindjárt fel fog kelni.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!