Jó, hát az egykori dalnok sem a régi már: fekete hajról szinte nincs mit beszélni, a szakáll is erősen őszül – Boros Lajos, a zengedező poéta, hatvanöt éves lett. 

– Némi fejszámolás után úgy tűnik, éppen huszonöt volt, amikor ezzel az okossággal megnyerte az 1972-es Ki mit tud?-ot. De miért is nem vitték el inkább a rendőrök?

– Talán nem értek rám… Persze, ez csak vicc: én az akkor erősen támogatott polbeat kategóriában lettem az első, márpedig a polbeattel komoly tervei voltak a pártnak: a könnyűzenében is példát akartak statuálni… Ugyebár a fiatalok ne kóboroljanak szerteszét, ne törjék a fejüket mindenféle hülyeségeken, hanem tűnődjenek a valós, égető társadalmi problémákon, hogy például Neményi Béla örökbecsűjét idézzem: Ki ölte meg Kennedyt…

– Nem szeretnék udvarolni, de elnézve a Youtube-on ma is látható, egykori produkcióját, semmi megilletődöttség nem látszik önön, mi több, megénekeltette a közönséget, sőt, még a zseniális zsűri: Major Tamás, Szinetár Miklós, Vámos László, Pernye, Petrovics is dalra fakadt. Honnan került ez a színpadi rutin?

– Van nekem egy remek unokabátyám – megjegyzendő: az ő közbenjárására érkezett anno az a hölgy is az életembe, aki átsegített azon a fontos mozzanaton, amely után az ember végre férfinak érezheti magát… –, nos, vele már középiskolás korunkban pötyögtettük a gitárjainkat. Én ráadásul verselgettem, novellákat írtam, és arról álmodoztam, hogy egyszer majd olyan híresség leszek, mint a Dinnyés Lajos, a Cseh Tamás vagy a Gerilla együttes. Ahogy mindenkinek, nekünk is volt osztályzenekarunk; nem szeretnék hencegni, de például a Beatles „And I love her”-jének én játszottam a szólóját… És persze felléptünk, ahol csak lehetett. Az iskolai buli nagy divat volt akkoriban; egy kicsit pattanásos arcú srác meg a testvére is járt sulikba zenélni – ha jól emlékszem, valami Szörényiéknek hívták őket… Felléptem egyszer Salgó­tarjánban is, az ifjúsági napokon, mit mondjak, nem engedtek le a színpadról. A róka és a hollót adtam elő, saját feldolgozásban. Az én hollóm nem nagyon vacakolt, úgy vágta hozzá a sajtját a szemétkedő rókához, hogy az menten felfordult, itt a vége, fuss el véle…

– Ez az akkoriban szinte kötelező gitározhatnék, előzményes ügy volt? Vagyis, mondjuk a család egy híres zenészfamília?

– Ja, az angyalföldi Vág utcai rezidenciánkon hárfák és hangversenyzongorák között nőttem fel… A papám és az anyám elvesztette a családját, Auschwitz és Birkenau után egyedül maradtak, s egymásban vélték megtalálni egykori szeretteiket. Az apámat eredetileg Róthnak hívták, de mivel borász, sőt, még borbíró is volt, Borosra magyarosított. Elég korán elváltak, hatéves voltam, amikor az anyámmal maradtam. Ahol a rokonságban megürült ideig-óráig egy lakás, oda költöztünk. Végül a Hajós utcában kötöttünk ki, ahol egy kicsit nagyobb lakásban, de a régi házban élek ma is.

– Akkor hogyan indult ez a ze­­nész­karrier?

– Némi kerülővel, ugyanis, ami akkoriban szintén kötelező volt, állandóan rádiókat fabrikáltam, detektorost, később tranzisztorost…

– Krumplis volt?

– Naná, hogy volt! A zenekarnak erősítőt, a gitárokra pick-upot csináltam – így hát egyenes út vezetett előbb a Bánki Donát gépipari technikumba, majd a Kandó Kálmán villamosipari főiskolába. Csupa praktikus dolgot tanultunk, a szakkifejezésekkel meg remekül lehetett csajozni. Mert az pél­dául milyen, amikor az ember lesütött szemmel odasúgja a kislánynak, hogy szekundercementit… Villa­mosmérnök lettem, de nem ez volt a legjobb a Kandóban, hanem, hogy odajárt egy nagyon helyes lány is, a Vali. Akkor volt igazán helyes, amikor nevetett. És még helyesebb volt, amikor az én vicceimen… Egy kis ideig erősítettem a Varsói Szerződés rakétaelhárítását, majd, hogy leszereltem, el akartunk utazni valahová, de a szigorú papája nem engedte, erre hozzám jött feleségül. Ez volt ugyebár 1971-ben, utána következett az 1972-es Ki mit tud?, és aztán, 14 éven át, minden nap délután 3 körül elmentem otthonról és hajnali 3-ra értem haza.

– Jó, hogy említi a Ki mit tud?-ot! Azt még nem mondta, oda hogy került?

– Leszálltam a Nagymezőben a troliról és a Rátkay klub kirakatában megláttam egy felhívást, hogy aznap lesz a kerületi elődöntő. Hazarohantam a gitáromért, és estére már a budapesti döntőre készülhettem. Összesen öt forduló volt, mindenfajta díjakkal, a berlini VIT-tel, görög úttal, de nekem a legnagyobb siker az volt, hogy benne lehettem a tévében! Ekkor hallottam életem második legfontosabb mondatát is…

– Melyik volt az első?

– Azt hiszem, azt elfelejtettem… De a másodikat nem, azt a Charlie mondta, látva, hogy halálra izgulok a fellépés előtt, s így szól: ne idegeskedj. Ha elrontod, az is te vagy… Jött a döntő, én meg ott álltam a mindössze hatsoros polbeattel. Akármilyen lassan is nyomtam, az egész nem volt több másfél percnél. Az emlékezetes Megyeri Károly volt a műsorvezető, noszogatott, hogy ez így nagyon kevés, találjak ki valamit. Erre megtanítottam a szöveget a közönségnek, s így kitoltuk a produkciót legalább öt percre. Közösen nyertünk… A harmadik legfontosabb mondat tehát így szól: a közönséget nem lehet leváltani.

– És meg lehetett élni az állandó fellépésekből?

– Lassacskán… De azért volt fedőállásom is, az INFELOR-nál, a SZÁMALK elődjénél, ahol számítógépfejlesztő-mérnöknek álcáztam magam. Remek főnököm volt, hagyott zenélni, a feje se rebbent, amikor hivatalos kikérők érkeztek például a KISZ művészegyüttestől. Amíg távol voltam, addig telepatikus kísérleteket végzett a számítógéppel; egyszer például valószínűségszámítással bebizonyította, hogy van isten…

– Ez hogy sikerült?

– Fogalmam sincs. Ráadásul az evolúcióból indult ki, de kiszámolta, hogy annak a rendje és a következetessége nem jöhetett létre, csak valami külső akarat segítségével.

– Az megvan, hogy a 14 éves fiú reménykedik, hogy egy napon lesz barátnője? 16 éves korában aztán megismerkedik egy lánnyal, de az nem szenvedélyes. 20 évesen jön egy szenvedélyes, de az állandóan öngyilkossággal fenyegetődzik. 25 éves korára talál egy kiegyensúlyozottat, az meg unalmas. 28 évesen találkozik egy izgalmas nővel, de az mindenkivel lefekszik. 30 évesen úgy gondolja, hogy egy ambiciózus hölgy jót fog tenni, jött is egy olyan, hogy mindenét elvitte. Most 40 éves, és egyszerűen csak egy olyan nőt keres, akinek jó nagy mellei vannak…

– Hát igen, valami ilyesmi lehet az evolúció… Én is fejlődtem, és nem csak a nagy mellek irányába: néhány hasonszőrű haverommal összehoztunk egy lemezt, ez volt a nem kevéssé forradalmi lendületet tükröző Add nekem azt a régi hitem! című alapvetés, amelyen szerénységem mellett Dinnyés, Berki, de már Voga is feltűnt a Turnovszkyval. Ezzel aztán a kor gyakorlatának megfelelően kezdtem házalni a mindenható Hungarotonnál, s úgy látszik, annyit járhattam a nyakukra, hogy inkább odavettek zenei főszerkesztőnek. Örültek ám a haverok, hogy hát akkor hejehuja, most aztán nyomjuk majd a bakeliteket, csak épp azt nem tudtuk, hogy mi is az a tervgazdálkodás. Mert az olyan, hogy évente, mondjuk, 20 lemezre van kereted, de csak ha azok átlagban elérik a 40 ezres példányszámot. Azért történtek érdekes dolgok. Jött egyszer egy Z’Zi Labor nevű formáció a Faképnél történő hagyás című művükkel. Mit mondjak, a rettegett Erdős Péter erősen hümmögött… Én meg biztattam, adjuk ki, elmegy legalább 50 ezerben. Aztán 450 ezret adtunk el…

– Meddig tartott a főszerkesztősége?

– Ha jól emlékszem, ’90-ben saját kérésemre kirúgattam magam. Kiléptem a Vörösmarty térre, ugye, szemben volt a Malév-iroda, rajta a reklámjuk: A repülés életforma. Hát repültem, és azóta is repkedek…

– Ahogy mondani szokták: a többit már tudjuk… Valószínűleg egy újabb interjúba kellene kezdenünk, ha megpróbálnánk még csak hézagosan is felsorolni mindazt, amit a számítógépével, a mikrofon mögött és kamera előtt elkövetett a gyanútlan publikummal szemben. Fan­tasztikus műsorokra, évtizedeken át tartó sikerekre emlékezhetnénk, hogy mindjárt a végén kezdjem: 18 év közös rádiózás után éppen elhagyni készül Bochkor Gábort és vele a NeoFM reggeli sikerműsorát, a Bumerángot.

– Azért még nem dobtam el végleg azt a hajítófát, ugyan már köszöngetek, de a végső búcsú majd szeptemberben lesz. Addig megtalálják az utódomat, én meg egy kicsit hátrébb húzódva ügyködöm tovább, de legalább nem kell minden hajnalban fél ötkor kelnem… Egyéb tervek mellett nekilátok megismerni a családomat is…

– Ugye, a régi Karinthy-anekdota: mama, ki az a bácsi, aki vasárnaponként velünk ebédel, és aztán jól elver bennünket? Ki, ki, hát az apád…

– Az enyémeket már nem kell gyepálni: Dániel 37 éves ügyvéd, galád módon háromszoros nagypapává tett. Dávid 35, egy kreatív életművész, mindennel foglalkozik, nem is tudom, kitől tanulta… Most éppen a Bruce Willisszel nálunk készülő Die Hard ötödik részében ügyködik. A „kicsi”, a 24 éves Dénes Amerikában él, sakknagymester. Van most egy új ötletem, a Kukucska rádió. Ez úgy nézne ki, hogy bemikrofonozunk egy kávéházi asztalt, és élő egyenes adásban lehet majd hallgatni, hogy az ott ülők miről dumálnak.

– Ezt ismerem! A rossz nyelvek szerint az egykori szovjet étteremben, a Bajkálban minden asztal ilyen műsort sugárzott…

– Csak a miénkre ki is lesz írva, hogy ez egy „beszélő” asztal…

– És ki fog odaülni?

– Azt még nem tudom, de elindítjuk, először itt, a Hajós utca valamelyik presszójában. Remélem, ősszel már lesz mit hallgatni.

– Egyéb ötlet?

– Ölet még volna, csak tudja: okos ember nem beszél.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!